Végiggondoltam, hogy mennyit tudok futni, mekkora távot vállaljak, ami valódi kihívás számomra. Így lazán beígértem 200 kilométert egy hónap alatt. Azzal nem számoltam, hogy az elmúlt másfél évben talán összesen nem futottam ennyit. Volt időszakom, amikor rendszeresen és sokat mentem, de ezek inkább csak korszakok voltak. Másfél éve alig mozogtam valamit. Örültem a feladatnak, mert végre volt motivációm előszedni a futócipőm és újra nekikezdeni.
Elkezdeni viszont nem is olyan egyszerű. Az első futás nagyon jól ment, de másnap mindenem fájt, ezért rögtön pihenőnapot tartottam, meg amúgy is jöttek a sokkal fontosabb dolgok a hétköznapokban. Harmadnap elkezdett esni az eső, és három napig el sem állt. Gondoltam, sebaj, van még idő bőven, majd behozom a lemaradást. Egy hét után kezdtem ráébredni, hogy valamit tenni kell, mert csak az idő szalad, én meg egy helyben nyavalygok, várom a jó időt, keresem a kifogást. Pont azt teszem, mint az elmúlt másfél évben. Így aztán nagyjából a hetedik napon vettem egy mély levegőt és valami vízhatlanszerű ruházatot, és kimentem az erdőbe. Nem volt könnyű. Az első héten mindennap máshol fájt a lábam. Sportkrémekkel és mirelit zöldborsóval próbáltam nyugtatni sajgó térdeimet. Ráadásul a sáros, kihalt erdőben sem jöttek szembe motiváló futótársak.
A kezdeti 6 kilométeres körökből 7 lett, majd 10, hogy a hónap végére elérjem a kitűzött célt. Szerencsére a test nem felejt. Az első futós hét után elmúltak a kezdeti fájdalmak, szépen kialakítottam a tempómat és az útvonalamat is. Már rutinosan esőkabátban indulok el, mert sosem tudhatom, hogy menet közben nem fog-e esni. Amúgy meg legtöbbször szakadó esőben indulok neki. Nem várhatom meg, hogy kitisztuljon az ég, a napjaim szigorúan be vannak táblázva, hogy a munka és a család mellett beleférjen a futás is. Csak ovi előtt és munka után tudok időt szakítani erre.
Az óvodában eleinte furcsa szemekkel néztek rám, hogy csurom vizesen, sárosan, csapzottan, futóruhában érkezem a kislányomért. De a lányom mindenkinek eldicsekszik, hogy anya tett egy vállalást a munkahelyén. Nem vagyok benne biztos, hogy a kis háromévesem tudja-e, mit jelent ez, de látom rajta, hogy nagyon büszke rám, és ebből nagyon sok erőt tudok meríteni.
Jelenleg 137 kilométernél járok, és még mindig biztos vagyok abban, hogy vállalni könnyebb, mint lemondani valamiről. Ezzel a rengeteg futással azért lemondtam a háztartás rendben tartásáról. Az elmúlt hetekben se időm, se energiám nem maradt arra, hogy a megszokott módon intézzem a házimunkákat. Mostanra már kezd frusztrálni a halom szennyes, vasalnivaló, kongó hűtőszekrény, de még nem adom fel, érzem, hogy menni fog, és nagyon szeretném bebizonyítani magamnak, hogy le tudok futni 200 kilométert egy hónap alatt.
