Általában vidámak voltak e randevúk, ám most, ebben a télvégi szürkeségben Rita csodálkozva nézett a barátnőjére. – Miért vagy ilyen nyúzott? – kérdezte, miközben a kávéjukat kavargatták.
– Nem aludtam éjszaka, mert a gyerekemen gondolkodtam – felelte Márta gondterhelten, majd könnyes szemmel mesélte el, hogy a harmincéves nagylánya az előző délutánon zokogva hívta fel azzal a hírrel, hogy válni akar. – Pedig nagyon rendes a vejem, szereti is a lányomat, csakhogy soha nincs otthon. Rengeteget dolgozik, a gyerekem pedig egész nap egyedül van otthon az unokáimmal. És az a két imádnivaló kisfiú tényleg nagyon fárasztó. A pici épp elindult, mindent szétszed és lepakol, a két és fél éves nagyobb pedig rémesen hisztis az utóbbi időben, mert féltékeny a kicsire. És én nem tudok segíteni a lányomnak, hiszen Szombathelyen él a férjével, én meg itt, Szentendrén! Ráadásul rengeteg a munkám...
– Majd megoldódik a helyzet, minden házasságban vannak viharok – felelte Rita, majd a következő pillanatban nagyot csapott az asztalra. – Ne sajnáld magad! Téged legalább megtisztel a lányod az őszinteségével, én viszont semmit sem tudok a fiamról!
Aztán rendeltek két vigasz-gesztenyepürét, miközben megbeszélték, hogy Ritának legalább olyan nehéz elviselnie a fia némaságát, mint Mártának a lánya érzelmi kitöréseit. Hiszen a szintén harmincéves "fiúgyerek" gyakran ebédel a szüleinél hétvégeken az élettársával együtt, csakhogy az ebédek borzalmas feszültségben telnek.
– Nem értem, miért kell a fiamnak az a nagyképű, mosolytalan liba! Szikrázik közöttük a levegő – mondta Rita dühösen. – A valaha vidám gyerekem flegma és ideges, a párja szintén. Állandóan kijavítják egymást, minden semmiségen összekapnak, a lány csak akkor képes elmosolyodni, ha a munkahelyi sikereiről mesél, a fiam pedig akkor, amikor a legközelebbi hivatalos utazásáról számol be. Mondd, miért vannak ezek együtt? Ha megkérdezem a fiamat, hogy boldog-e, úgy néz rám, mint egy értelmi fogyatékosra… Legutóbb olyan rémes hangulatban telt az ebéd, hogy a férjem szomorkás-röhögve jelentette ki a gyerekek távozása után: "az ifjúsághoz képest mi olyan szerelmesek vagyunk egymásba harminckét évi házasság után, mint két kamasz…" Ez normális?
Márta épp válaszolni akart, amikor csörrent a mobilja. – Anyucikám, nem válunk, nincs semmi baj! – hadarta a lánya jókedvűen. – Megbeszéltük Robival, hogy minden héten lesz egy „lánynapom”, amikor leléphetek otthonról. Megyek majd úszni, barátnőzni… Robi pedig vigyáz a gyerekekre azon az egyetlen délutánon, már meg is beszélte a főnökével. Szóval ne idegeskedj miattam! És ne mondd meg Robinak, hogy tudsz a veszekedésünkről! Jó?
Rita figyelte a barátnője arcát, majd amikor Márta letette a telefont, mosolyogva mondta: – Ne meséld el, miről volt szó! Arról, hogy nem válik a lányod.
– Pontosan – bólintott Márta megkönnyebbülve, majd csöndesen tette hozzá: – Csakhogy én belehalok a hisztis lányom érzelmi hullámzásaiba.
– Én meg a flegma fiam boldogtalanságába – mondta Rita. Aztán egymásra néztek, és egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Csak azt nem értették, hogy közben miért telik meg mindkettőjük szeme könnyel…
