– Amúgy elméletileg minden rendben van velem – folytatja kéretlenül. – Hiszen a nyugdíjba vonulásom után alig voltam otthon, azonnal visszahívtak a munkahelyemre. No, nem azért, mert olyan fontos vagyok, legfeljebb azért, mert az ifjú értelmiségi titánok nem tudnak helyesen írni – és az angolon kívül majd’ minden idegen nyelv ellenség számukra –, tehát egy könyvkiadóban éppúgy hasznos egy kiművelt öreg a háznál, mint otthon… – fejezi be elégedett mosollyal.
– Eszerint jól érzi magát a bőrében – állapítom meg, és (szófogadóan) nem kérdezek, mert megértettem, hogy tilos őt faggatni.
– Jóóól? Mit képzel? Nem, nem érzem jól magam – tiltakozik, és mivel „nem szeret önmagáról beszélni”…, parttalanul ömlik belőle a szó. – Idehallgasson, azt javaslom magának, hogy hatvan feletti férfiaktól soha többé ne kérdezze meg, hogy vannak! Mert nincsenek jól. Mert a csuda tudja, miért, de morcik, furák, érzékenyek leszünk, ahogy öregszünk. Például az én feleségem – okos, művelt, kedves-kellemes asszony, akinek mindig fontosabb volt a családja, mint saját maga –, hosszú éveken át mindent megtett azért, hogy a karrierem szépen íveljen fölfelé, és levegye rólam a gyereknevelés terhét, mostanában sokat bánt. Vagyis nem bánt, csak éppúgy szóvá teszi, hogy fenemód rendetlen vagyok, mint régen. Csakhogy ez tíz-húsz évvel ezelőtt nem fájt nekem, most pedig igen… Ma már több tiszteletet várnék el tőle és a családomtól! Csakhogy nálunk mindenki magával törődik. A fiaim hálátlanok, a menyeim libák, az unokáim nagyon kicsik, én pedig nem tudok gügyögni…
– A felesége tud?
– Ne kérdezzen, mondom magamtól is – jelenti ki, majd a következő percben nagyot nevet. – Érzem ám, hogy borzalmas vénember vagyok, és morgok, mint egy bolhás kutya, de nem tehetek róla. Igen, a feleségem annyit tud gügyögni, hogy megőrjít! Szerelmes az unokáiba, akik nagyon sok hétvégét töltenek nálunk, mert ő mindenáron segíteni akar a gyerekeinknek. Ám ha elmennek a fiaink a menyeinkkel, és mi magunkra maradunk a kétéves Balázzsal és az egyéves Rékával, ő teljesen átalakul. Ugrál az unokái körül, játszik, főzőcskézik, pelenkáz, fürdet, mesél, énekel, teljesen kivetkőzik önmagából. Aztán ha a kicsik elalszanak, beájul az ágyba. Nem is szól hozzám…
– Szabad már kérdeznem?
– Tegye!
– A felesége dolgozik még?
– Hogyne, hiszen messze még számára a nyugdíjkorhatár. De ha arra akar kilyukadni, hogy biztosan sokat kivesz belőle a munkája, akkor téved. Titkárnő egy nagy cégnél, de nem szerelmes a munkájába, mint én, és ha tehetné, már holnap abbahagyná.
– De talán elfárad a mindennapi bejárástól meg az unokáktól.
– Senki sem kényszeríti, hogy minden hétvégén velük legyen! Én mondtam neki, hogy majd akkor lesznek érdekesek a törpék, ha már az elméjüket is lehet pallérozni, de ő meg sem hallotta.
– Haragszik rá?
– Nagyon! A csudába, mégis kiszedte belőlem, mi bajom! Hát most megmondom. Azt akarom, hogy engem vigyen fel a padlásra! És ne mindig a fiait meg az unokáit. Azt szeretném, ha olyan áhítattal figyelné a szavaimat, mint régen!
– Ha jól emlékszem, azt mondta beszélgetésünk elején, hogy a hatvan feletti férfik többsége morci.
– Igen, morci vagyok, vagy inkább mufurc, ami még rosszabb! De megette a fene az olyan világot, amelyikben nem lehet egy mufurc palit szeretni!
– Nehéz…
– De érdemes! A múlt héten például megállapítottam, hogy még mindig jó nő a feleségem. De nem tudtam neki megmondani, meg sem simogathattam, mert az egyéves unokánk bekakilt…
