Hajnali három óra körül fáradtan, de elégedetten mosolyogtak egymásra. – Szerintem ropják tovább a fiatalok, mi pedig ballagjunk haza – mondta Ákos, mire a felesége bólintott. Szépen elköszöntek a násznéptől, megszorongatták a lányukat és a vejüket, majd egymást átölelve indultak el a közeli panzió felé.
– Megtettük magunkét, felneveltük a lányunkat, diplomát is adtunk a kezébe, most pedig férjhez adtuk – mondta Ákos önelégülten, mire Kata töprengve nézett a férjére.
– Igen, megtettük a magunkét, de a lányunkat nem férjhez adtuk, hanem férjhez ment annak ellenére, hogy manapság nem divat a házasság...
– De ahhoz, hogy számára fontos legyen a család, és rátaláljon erre a rendes srácra, jól kellett nevelnünk! És hogy ilyen szép legyen huszonnyolc éves korára, apait-anyait bele kellett adnunk, amikor... – felelte Ákos, de nem tudta befejezni a mondatot, mert Kata hahotázni kezdett.
– A lányunk esküvőjének éjszakáján is magadat dicsőíted? És azt a régi éjszakát emlegeted fel, amikor Siófokon megfogant a gyerekünk? Most is rólad szól a történet? – kiáltotta nevetve.
– Természetesen – bólintott a férje, majd magabiztosan folytatta. – A nagyfiunk is azért él normális házasságban, és azért lepett meg minket egy remek unokával, mert jól neveltük – nyilatkozta elégedetten, de Kata már nem válaszolt. Jól ismerte a férjét, akit a világ legrendesebb emberének tartott, de tisztában volt a korlátaival is. Például azzal, hogy ösztönösen hárítja el magától a konfliktusokat, és az empátiás készsége...?! Az bizony minimális, vagy inkább nincs is.
Ezen a gyönyörű tavaszi éjszakán az is eszébe jutott, hogy a harminckét éves fiuk – aki a húga esküvőjén a tanú szerepében tündökölt, és a lagzin jókedvűen táncolt a párjával – néhány héttel ezelőtt gondterhelten nézett rá, és szomorúan kérdezte. "Anyu, ti hogy tudtatok apával sok-sok éven át együtt élni? Hogy viselted el a hibáit mosolyogva? Én bizony rosszul tűröm a feleségem hülyeségeit, és ha nem lenne gyerekünk, akkor tán lelépnék..."
Kata nem mesélt a férjének e beszélgetésről, de az aggódás társává vált. Betöltötte a reggeleit, az estéit, vele volt a munkahelyén, vele volt főzés és takarítás közben. És amikor nála volt a négyéves unokája, annyi elfogadó szeretetet-kedvességet sugárzott rá, amennyit csak bírt.
– Mi, szülők, alig-alig tehetünk azért, hogy boldog legyen a gyerekünk házassága. Kicsi a hatalmunk, minimális a befolyásunk – mondta a férjének csöndesen, mire Ákos felcsattant.
– Örülnöd kellene, hiszen a fiunk boldog férj és apuka, a lányunk pedig férjhez ment! Te azért vagy most morózus, mert úgy érzed, hogy nincs már dolgod. Pedig van! Engem kell szeretned-kényeztetned, amíg élsz! – kiabálta jókedvűen. – Emberek, itt egy jó nő, aki fütyül a szuper férjére! – ordította, mire kinyílt a panzió egyik ablaka. "Gyerekek, kussoljatok már! Aludni akarunk!"
– Hülye vagy, úgy viselkedsz, mint egy piás tinédzser! – suttogta Kata, de Ákos csak nevetett, és diadalmasan folytatta. – Felmegyünk szobánkba, és csinálunk még egy gyereket! Oké? Ha nem sikerül, akkor örökbe fogadunk egy bébit...
– Akarsz még gyereket? – kérdezte Kata felvidámodva, de a válasz lehűtötte.
– Akar a fene, amikor végre felneveltük ezt a kettőt! De azt bizony akarom, hogy úgy ajnározz, szeress, és törődj velem, mint velük! – mondta Ákos, miközben lelkesen ölelte ámuldozó feleségét.
