A pici Nóri boldogan totyogott a felnőttek körül – imádta a társaságot –, de a két kisfiú, a nyolcéves Péter meg a hatesztendős Levente sehogy sem tudott nyugton maradni. Rohangáltak, birkóztak, majd amikor a nagyobb előkerített egy labdát, focizni kezdtek. Ő, egy egyesület tagjaként – már a Bozsik kupán is részt vett a csapatával – komolyan akart játszani, de a Kicsi bohóckodott. Okosan felismerte, hogy az unokatestvére jobb nála, tehát messzire elrúgta a labdát, lebirkózta kapuban álló Nagyot, szüntelenül szabálytalankodott. Nagy huncut volt – pontosabban rossz, mint egy ördög –, mert tudta, hogy a kedvességével, a hatalmas dumájával, a szép énekhangjával meg a jókedvével mindenkit levesz a lábáról. Tehát fittyet hányt a felnőttek figyelmeztetéseire, és vihogva szabotálta a játékot, miközben a Nagy majd’ megpukkadt mérgében. "Nem tudok rendesen játszani, mert Levente bohóckodik", kiabálta dühösen, mire a nagymama megérezte, hogy rövidesen komoly botrány törhet ki, tehát közbelépett.
– Levente, feltettem a kedvenc Alma együttesed cd-jét, ha gondolod, menj be, és táncolj Nórival, vagy rajzold le a családot, színest is készítettem az asztalra – mondta, mire Levente hurrá felkiáltással rohant a házba.
– Én kivel fogok játszani? – bámult rá felháborodva Péter, aki a hóna alatt a labdával árván ácsorgott a focikapuban.
Az ötvenkilós nagymama először a fiára nézett, majd a vejeire, de látva, hogy a férfinép lustasága égig ér a kiadós ebéd után, elszántan felelte: velem. Amúgy edzésben volt. Kétéves korában focizott először a labdamániás unokájával, és azóta minden találkozásukkor – ami hetente megesett – előkapták a focilabdát. Csakhogy ezúttal nem hozott magával sportcipőt. Egy ideig bírta, hogy papucsban rugdalja azt a rémes, kőkemény bőrlabdát, de egy erős lövés hatására úgy megfájdult a lábujja, hogy abba kellett hagynia.
– No, most mi következünk – állt fel a veje, Péter édesapja, de váratlanul közbelépett a nagypapa. – Szuper volt az ebéd, gyönyörű a terítés, végre nem nekünk kellett főzni, hanem vendégek lehettünk, tehát friss vagyok és csupa energia. Üljön le mindenki, és csodáljátok, mit művelünk mi ketten, Péterrel! Levente – kiabálta a kisebb unokájának –, gyere, te leszel a bíró!
Elkezdődött meccs. A nyolcéves Péter ügyes volt és gyors, a nagypapa lassú, de (tán) még ügyesebb. Dekázott és cselezett, számtalan figurával lepte meg az unokáját, aki elszántan harcolt, de közben boldogan bámulta a nagyapját. "Ilyen csudát! A papa, aki azt mondta, hogy ő már kövér ahhoz, hogy focizzon, mégis játszik velem!" A nagyapa olyan jól bűvészkedett a labdával, hogy az egész család azt ordítozta, hogy hajrá Péter, Levente még csalt is egy kicsit bíróként, hogy az unokatestvére győzzön. Döntetlenre álltak, amikor a nagyapa váratlanul abbahagyta a játékot.
– Egyezzünk ki abban, kis barátom, hogy mindketten bomba jók vagyunk – nyújtott kezet az unokájának, mire az egész család tapsolt, Levente pedig rázendített a "We are the champions" - ra. Péter morgott egy ideig, mert egy csöppet sem volt fáradt, de a taps és dal hatására boldogan konstatálta, hogy nem győzte le őt a valaha remekül focizó nagyapja, aki a meccs után csöndesen szuszogott a nappaliban, majd a feleségéhez fordult. "Pompásan éreztem magam, de most induljunk! Hagyjuk magukra gyerekeket, hadd beszélgessenek egy jót nélkülünk!"
– Hú, de fája derekam! Kérlek, vezess te, mert annyira szúr, hogy menten megőrülök! – nyögte a kocsiban, amikor végre kettesben maradtak. Aztán az este derékborogatással telt. A nagyapa nyögött, morgott, szentségelt, a nagymama pedig angyali türelemmel cserélgette a borogatást, majd együtt kitalálták, hogy jobb lenne az éjszakát a padlón töltenie, talán jót tesz a sajgó derekának. Amikor éjfél körül a nagyapa sűrű nyögések kíséretében elhelyezkedett a kemény parkettra fektetett vékony matracon, a feleségéből – aki remekül érezte magát a pihe-puha ágyukban – kitört a nevetés.
– Mondd, édesem, normálisnak tartod magad? Miért rendeztél ekkora focibemutatót, ha most a földön fetrengsz, és a csillagokat látod fájdalmadban?
- Örömet akartam szerezni az unokánknak...
– Ez sikerült, Péter elámult az ügyességedtől – jelzem, én is –, de akkor sem értem, hogy miért épp most? Eddig kitartóan hajtogattad, hogy nem focizol, mert túlsúlyos vagy.
– Miért? Hát azért, hogy a fiunk, de főleg az elpuhult vejeink lássák...
– Könyörgöm, mit?
– Azt, hogy egyetlen férfi van a családban!
