Ágy helyett faszék, ajtó nélküli vécé – gyerekosztály ma egy fővárosi kórházban

Négyéves kisfiamat egy fertőzés miatt befektették az egyik budapesti kórházba. Egy nagyjából 15 négyzetméteres, ötágyas kórterembe kerültünk, ahová a gyerekágyakon kívül mindössze egy-egy kárpit nélküli faszék fért be, ezekre ülhetnek a szülők. Épp azon töprengtem, milyen testhelyzetben is aludjak majd éjjel ezen a széken, amikor bejött egy ápolónő. Tájékoztatott minket, hogy a kiságyak alatt találunk egy-egy tábori ágyat összecsukva, azokon alhatunk, tud adni mindenkinek egy lepedőt, mást nem. Megkönnyebbültem, hogy az éjszakát már nem a faszéken kell töltenem, ám ekkor szembesültünk azzal, hogy csak két ágy fér el ekkora helyen, így csak két szülő töltheti az éjszakát fekve, a többieknek marad a szék. Persze az is lehetőség, hogy az éjszaka felénél, mondjuk hajnali kettőkor cserélünk.

Végül a mi helyzetünk váratlanul megoldódott, ugyanis az egyik anya – miután felmérte a lehetőségeit – hazament éjszakára, két gyerek pedig jobban lett, így őket elengedték. Egyetlen megmaradt anyatársammal tehát a kórtermet teljesen eltorlaszolva lábtól lábig töltöttük az éjszakát a két kifeszített tábori ágyon.

Ételt a hozzátartozók ebben a kórházban nem kapnak, igaz, egy közeli másik épületben hétköznapokon van büfé, de az infúzióhoz kötött kisgyerekedet nyilván nem hagyod ott egyedül a kórteremben. A mosdók állapota sem dobott fel: vécépapír, szappan sehol, egy közös felnőttvécé és zuhanyzó van a folyosón három kórteremnyi felnőttre egy olyan helyiségben, aminek az ajtajáról nemhogy a zár, még a kilincs is hiányzik. A gyerekeknek pedig mindössze két vécé jut egy olyan belgyógyászati osztályon, ahová legtöbben gyomorpanaszaik miatt kerültek be, legalábbis azon a héten, amikor mi voltunk ott. Amikor a kisfiam már jobban volt, kicsit körbejártam, hátha egy másik osztályon jobbak a körülmények, de tévedtem. Az egyik épületben a vécén még ajtó sem volt.

Alapbetegségem okán sok klinikán feküdtem már, volt, ahol hónapokat. Kaptam én már olyan ágyat (terhesen), amiben úgy ki volt feküdve a matrac, hogy gyakorlatilag a vasrácson aludtam. Azt akkor öt, otthonról hozott paplannal oldottuk meg. Volt, ahol szintén kismamaként vacsorára egyetlen kis pohár tejfölt, reggelire pedig egy kis üres korpás zsemlét kaptam, de átéltem azt is, amikor a nővérhiány miatt mi, betegek állítgattuk egymásnak az infúziót. Sőt, azt is megtapasztaltam, milyen, amikor fertőtlenítőszerből van hiány: ilyenkor a kórterem mind a hat várandós nője ugyanazzal a hüvelyi fertőzéssel küzd. A legsokkolóbb mégis az volt, amikor betegszállító híján egy halottal a kórtermünkben feküdtünk fél napig.

A hatályban lévő jogszabály szerint minden kiskorúnak joga van ahhoz, hogy betegsége ideje alatt szülője, gondviselője mellette legyen, és erre általában lehetőséget is adnak a kórházak – más-más minőségben. Van, ahol egy széken ülhet a szülő a gyerek betegágya mellett, máshol bevihet saját matracot és a földre terítheti, vagy kempingágyat nyithat ki magának, illetve van, ahol a szülőt is felveszik, és teljes ellátást (ágyat és étkezést) kap. A jogszabály ugyanis nem köti ki, milyen szolgáltatásokra jogosult a szülő. Van, ahol éjszakára kiküldik, vagy kikötik, hogy csak az anya maradhat bent a kis beteggel. Pénzt csak akkor kérhet az intézmény, ha ágyat, étkezést biztosít a szülőnek, önmagában a bent tartózkodásért nem.  

Szerencsés vagyok, mert a rossz emlékeket hamar elhomályosítja az emlékezetem, remélem ezzel a betegtársaim is így vannak. Mivel azonban mi csak időközönként élvezzük ezen intézmények vendégszeretetét, mégis azt mondom, nekünk könnyebb. Az orvosok, ápolók, betegszállítók, és a többi kórházi dolgozó azonban ebben él nap mint nap, és bár legtöbbjük erején felül mindent megtesz a betegekért, a munkahelyi körülmények őket talán még inkább megviselik. A közösségi média kommentáradatában több ezernyi hozzászólást olvasni a témában, hiszen ez nyilván a társadalom nagy részét érinti betegként, hozzátartozóként vagy akár egészségügyi dolgozóként. Rengetegen átéltek már hasonlót különböző hazai kórházakban, de olyan is van, aki szerint hiba szállodai körülményeket elvárni egy állami intézménytől. Erről azonban szó sincs, pusztán az a minimum hiányzik, amitől a kórházi dolgozó embernek érezheti magát, a beteg gyógyulását pedig nem nehezítik méltatlan körülmények.

Persze az orvosoknak, nővéreknek alapvetően hálás vagyok, mert meggyógyították a kisfiam, így a kórházi kalandunk is jó véget ért. Az egészséges, boldog mosolyért egy szülő bármit elvisel, de nem biztos, hogy valóban szükség van ilyen kalandokra, ha más körülmények között is lehetne gyógyulni, gyógyítani. Erre is van ugyanis számos példa, legfőképp más országokban.