Mindenki ismeri a jelenséget: ha valaki ásít a közelünkben, nagy valószínűséggel mi is ásítani fogunk - de ásítással válaszolunk arra is, ha csak hallunk az ásításról, sőt arra is, ha az ásításra gondolunk. Nemcsak embereknél, hanem állatoknál is megfigyelhető. Korábban úgy gondolták, ez a jelenség az empátiával és az együttérzés képességével van összefüggésben, és a ridegebb emberekre ez egyszerűen nem jellemző.
A legújabb kutatás során a Duke Center for Human Genome Variation szakemberei kiderítették: a ragadós ásítás az idősebbekre kevésbé jellemző, nincs köze a kimerültséghez vagy álmossághoz és nem is a tudatalatti empátiától függ. A kutatásban 328 önkéntes vett részt, akikkel egy háromperces videót nézettek meg, melyen ásítoztak. A 328 alany közül 222-en számoltak be arról, hogy ők maguk is ásítottak legalább egyszer - ám azt nem tudták meghatározni, hogy miért ásítottak egyesek és miért nem hatott az ásítás a többiekre.
"Sajnos, egyszerűen nem tudjuk megfejteni, milyen történések állhatnak a ragadós ásítás hátterében" - mondta Elizabeth Cirulli, a kutatás vezetője. "300-nál több ember vett részt a kutatásban, és nem találtunk összefüggést sem az empátia, sem az intelligencia, sem a napszak, sem a kimerültség, illetve az ásítás között. Az egyetlen tényező az életkor volt: minél idősebb valaki, annál ritkábban hat rájuk az ásítás."
A szakértők szerint a ragadós ásítás hátterében lévő folyamatok feltérképezése lehetővé tenné, hogy jobban megértsünk olyan betegségeket, mint az szkizofrénia .
Cirulli szerint az sem kizárt, hogy a ragadós ásításnak genetikai okai vannak, ám ennek felderítéséhez további kutatásokra van szükség.
