„Az egyik legjobb barátomat meglőtték, amikor 9 évesek voltunk. Hat hétig orvosilag előidézett kómában feküdt. Miután felébresztették, azt mesélte, hogy végig hallotta a körülötte lévők hangját, azt is, hogy beszélnek hozzá, csak ő az egészet úgy érzékelte, mintha álmodna. Épp ezért az ismerős hangoktól érkező biztató mondatoknak számára nem volt semmi értelmük” – írja a Buzzfeeden feltett kérdésre az egyik felhasználó, majd hozzátette, a barátja azóta betöltötte a 28. életévét és épp most védte meg a doktori disszertációját, vagyis teljesen egészséges azóta.
„Én két hónapig feküdtem orvosilag előidézett kómában és ebből az időszakból nem emlékszem semmire az ijesztőbbnél-ijesztőbb rémálmokon kívül. Az egyik álomban emberszerű darazsak próbáltak megölni, a másikban gyilkos kígyókkal teli szobában vagyok, a falak pedig épp záródnak össze körülöttem” – mesélte kaoteo, aki sokat álmodott édesapja családjáról is. „Ez amúgy azért érdekes, mert a valóságban semmilyen kapcsolatom nincs velük, nem is beszélünk.”
„Én 2010-ben feküdtem rövidebb ideig orvosilag előidézett kómában. Konkrét emlékeim erről az állapotról nincsenek – minden tökfekete volt. Amikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyban feküdtem, körülöttem mindenféle gépek voltak és egy cső volt ledugva a torkomon. Nem tudtam beszélni, ezért mikor megjelent egy ápolónő, jelnyelven kezdtem hozzá beszélni. Méghozzá folyékonyan. Ez egyébként azért megy csodaszámba, mert 30 évvel korábban tanultam meg jelelni egy hallássérült osztálytársam kedvéért. Évtizedek óta egyszer sem használtam."
„Amikor elég jól lettem ahhoz, hogy felébresszenek a mesterséges kómából, utána még egy teljes hét kellett ahhoz, hogy a gyógyszerek kitisztuljanak a szervezetemből és újra kapcsolódni tudjak a valósághoz. Addig valahol az álom és valóság határán léteztem. Emlékszem, közvetlenül az ébredés után alig láttam valamit, a szemembe műkönnyet kellett csepegtetni, hogy ne száradjanak ki. Rengeteget fogytam. Az izmaim eltűntek, még ahhoz is gyenge voltam, hogy megmozduljak, vagy felüljek. Nem tudtam kommunikálni, egy cső volt a torkomban. Elfelejtettem, hogyan vegyek levegőt. További hat műtét és egy év terápia kellett ahhoz, hogy újra képes legyek azokra a dolgokra, amiket a kóma előtt gondolkodás nélkül csináltam.”
„Évekkel ezelőtt a bácsikám két hétre mesterséges kómába került vérmérgezés miatt. Hosszú időbe telt, mire magához tért azután, hogy az orvosok leállították a gyógyszereket. Egyik alkalommal, mikor bementem hozzá, megkérdeztem a kezelőorvosát, hogy megmasszírozhatom-e a lábát. Míg az engedélyére vártam, utánanéztem néhány fontosabb reflexológiai pontnak. A jobb lábát masszíroztam. Másnap a bácsikám elkezdte kicsit mozgatni a bal lábát is – mintha csak dirigálna, mit szeretne. Innen tudtuk, hogy még odabennt van.”
