76 éve élnek a súlyos kórral

Ajánlom a HáziPatika Facebook oldalát!

Várószobai történetek sorozatunkban ezúttal néhány diabéteszest kerestünk fel. Az egészségeseknek is tanulságos, ha látják, hány arca van ennek a betegségnek, milyen sokféle előzménye, lefolyása, kimenetele lehet. Akár sok évtizeden át is karbantartható.

Egy fantasztikus rekord

Az egyik legismertebb hazai belgyógyász - diabetológus szakorvos, dr. Fövényi József, a Péterfy Sándor utcai Kórház főorvosa, a Cukorbeteg Élet főszerkesztője több mint negyvenöt éve áll a cukorbetegek szolgálatában. Páciensei között több olyan beteg is van, akit még kezdő orvosként ismert meg. Orvos és beteg közös sikere, hogy ketten is közülük már jóval több mint hetven éve cukorbetegek, de az ennél a kórnál gyakori, súlyos szövődményeket mindvégig sikerült elkerülniük.

- Ötven évvel ezelőtt még azt tanultam az orvosegyetemen - idézte fel B. Árpádné esete kapcsán Fövényi főorvos -, hogy az 1-es típusú (akkor még juvenilisnek nevezett) diabéteszes a betegsége kezdete után 20 évvel megvakul, 30 év múlva pedig veseelégtelenség miatt meghal. Mindez az inzulinkezelés ellenére elkerülhetetlen végzetet jelentett. A hatvanas évek végétől kezdve javulni látszott a kórjóslat, de még akkor is maximum 40 éves túlélést tartottunk valószínűnek. És íme: a világon tizennyolcadikként, Európában elsőként egy magyar asszony túljutott a diabétesszel való együttélés 75. évén. B. Árpádné érdemi diabéteszes szövődmény nélkül érte el ezt, és most 76 éve, hogy 6 éves korában cukorbeteg lett. A betegséggel való eredményes küzdelmének elismeréseként ez év szeptemberében megkapta a Joslin Diabétesz Központ Alapítványától az arany emlékérmet és bizonyítványt - ismertette a főorvos a cukorbetegeknek szánt folyóirat hasábjain.

A titok

Tudta-e?

A polariméter egy hosszú cső volt, melybe a vizeletet betöltötték, és egy homorú tükörrel alulról megvilágítva, felül egy csavarral forgatták. Ha a kettéosztott látóteret sikerült egyesíteni, hozzávetőlegesen megállapítható lett a vizelet cukortartalma. A folyamatot bonyolította, hogy a vizeletet előre "meg kellett tisztítani", ami annyit jelentett, hogy egy lombikban orvosi szénnel összerázták, és papírtölcséren leszűrték, majd a polariméter hosszú csövébe beletöltötték úgy, hogy a cső végére helyezett csiszolt üveglemez alá ne szoruljon buborék. Ekkor vált alkalmassá arra, hogy a benne lévő cukor a polarizált fényt elforgassa, amit a polariméter regisztrált.

Az idős asszony büszke arra, hogy sem fiatalkorában a tanulmányai alatt, sem később, aktív éveiben sohasem mulasztott betegsége miatt, sőt, kollégai, ismerősei nem is tudtak a betegségéről. Azóta is kerüli a nyilvánosság minden formáját, így a történetét is kezelőorvosa, a család jó barátja, Fövényi József ismertette helyette. A diabetológus nagyon fontosnak tartja, hogy ezzel a példával is táplálja a sok tízezernyi 1-es és sok százezer 2-es típusú sorstársban azt a reményt, hogy diabétesszel is lehet sokáig és jó minőségben élni. Hogy mi lehet a titok nyitja?

A kezelőorvos szerint a sikerben szerepet játszottak B. Árpádné kivételes genetikai adottságai. Legalább ilyen fontos, hogy kezdettől fogva, a múlt század harmincas éveiben egyedülálló módon korszerűnek nevezhető kezelésben részesült. A ma gyorshatásúnak, akkor "sima inzulinnak" nevezett készítményt naponta háromszor alkalmazták kislánykorában a szülei, akik kinyomozták, hogy az amerikai Joslin professzor és a német Stolte főorvos úgy adagolja az inzulint, hogy előtte mindig megnézi a vizelet cukortartalmát. Ennek akkor egyetlen házilag is kivitelezhető módszere a polározás volt. A Németországból beszerzett polariméterrel naponta 3-4-szer vizeletcukor-tartalmat határoztak meg, s eszerint adagolták az inzulint. Ez akkoriban, sőt, egészen a hetvenes évekig, az első vércukormérők megjelenéséig bonyolult procedúrát jelentett.

Harmadik "titokként" a gyermekkortól folyamatos, pontos diétázás említhető. Az esélyeit tovább növelte a rendszeres napi testmozgás, sportolás: B. Árpádné kerékpározott, lovagolt, úszott, korcsolyázott és versenyszerűen teniszezett évtizedeken keresztül. Közben elvégezte az egyetemet és középiskolai tanárként dolgozott nyugdíjazásáig. Nem emlékszik arra, hogy valamikor is egy-két napnál többet hiányzott volna munkájából. Ma naponta háromszor adja magának az inzulint - reggeli és vacsora előtt keveréket, délben ultragyors hatású inzulint - és ezzel éhomra szinte mindig 5-6 mmol/l között mozognak vércukorértékei, HbA1cszintje csupán elvétve volt 7 százalék fölött az elmúlt 20 évben.

Sikertörténet, történelmi háttérrel

Fövényi doktor másik "rekorder" betege, Nellike, akit 1933-ban, vagyis tíz évvel az inzulin felfedezése után érte el a betegség. Magyarországon ekkoriban kevesebb, mint kétszáz cukorbeteg gyermek élt. Alig volt tapasztalat a betegség kezelésében, az inzulin használatában. Itt is a család odaadó gondoskodása volt a kulcsa a kislány életben maradásának, majd felnőttkorban a megtanult fegyelem, a kezelés minden mozzanatának szigorú betartása, a napi többszöri vércukormérés és gondos inzulinadagolás áll a szövődmények sikeres elkerülése mögött.

Egy korábbi interjúban Nellike felidézte az inzulinbevitel korabeli módját, amelynek procedúrája akkor semmivel nem maradt el a vércukormérés kezdeti nehézkessége mögött: "Miután hazakerültem, édesanyám annak szentelte az életét, hogy velem foglalkozzon. Valóságos kis laboratóriumot rendezett be - kémcsövek tucatjaival - a kezelésemre. Akkor még nem létezett egyszer használatos tű, minden inzulinbeadás előtt a durva nagy tűt és az üvegfecskendőt is ki kellett főzni sterilizálás végett. Egy órával az inzulinadás előtt kis lábaskába, gézlapra vagy fehér zsebkendőre helyezték a fémből és üvegből álló fecskendőt, a kihúzott dugattyút és néhány 2-3 cm hosszú, nagyon vastag tűt. A lábasba vizet (később, a vízkőképződés elkerülésére desztillált vizet) töltöttek és 20 percen keresztül főzték. Aztán leöntve a vizet, lehűtötték az alkatrészeket és tiszta kézzel, a szintén kifőzött csipesszel összerakták a fecskendőt, a dugattyút néhányszor fel-le mozgatva pumpálták ki a maradék vizet. Még ma sem feledem, hogy, minden tűszúrás nagyon fájt. Kezdetben naponta háromszor-négyszer kaptam "sima", vagy akkori kifejezéssel "kristályos" inzulint. Ennek a hatástartama körülbelül 8 óra volt.

A negyvenes évek közepétől álltam át a naponta egyszer alkalmazott cinkprotamin inzulinra. Ezt Magyarországon gyártották és minden ampullához mellékeltek egy "kicsapó" folyadékot, amelyet használatba vétel előtt be kellett fecskendezni az inzulinba. A cinkprotamin inzulin napi egyszeri adása igen kényelmes volt, de nagyon sokszor okozott észrevétlen hipoglikémiát, főként az éjjeli órákban. Ma a pen készülékekkel adagolható extra gyorshatású és elhúzódó hatású inzulinok hihetetlen könnyebbséget jelentenek a kezdetekhez képest"- mesélt megpróbáltatásairól az idős hölgy a Cukorbeteg Élet olvasóinak. Az inzulin adagolása is bizonytalan volt eleinte, bár az 1936-ban Jénából beszerzett polariméter, bármilyen nehézkes volt a használata, sokat segített a vércukorszint ellenőrzésében. A család tisztában volt vele, hogy az inzulin az életet jelenti a betegnek, ezért nagy becsben tartották: máig megvan az a kis bőrönd, amelybe a II. világháború idején, az ostrom alatt csomagolták az inzulint és a fecskendőket, hogy légiriadó idején, ha az óvóhelyre kellett menekülni, fel lehessen kapni.

Valószínűleg ezek, az akkor modern eszközök, a folyamatos vércukorszint-követés, a gondos diéta és a család mindenre kiterjedő gondoskodása tette lehetővé, hogy Nellike 75 évvel a cukorbetegségének felfedezését követően él, jól lát, rendben vannak a végtagjai, kiválóan működik a veséje, és teljes mértékben képes ellátni önmagát. A történetét megismerve nála is feltűnik a sport szerepe, hiszen az idős hölgy egész életében rendszeresen művelte legkülönbözőbb mozgásformákat. Úgy tűnik, a rendszeres testedzésnek nagyobb hatása van az egészség, a jó életminőség megőrzésében, a cukorbetegség karbantartásában, mint azt általában az érintettek gondolják.

Orvos szemmel: Egy halálos kór megszelídítése

A cukorbetegséget, régi nevén "édes vizelést", vagy a még régebbi megnevezés szerint "cukros húgyárt" már az ókorban is ismerték, és egészen a XX. század harmadik évtizedéig, inzulin felfedezéséig és alkalmazásáig, mint az életet veszélyeztető krónikus betegséget tartották számon. A cukorbetegség felismerésében fontos lépés volt, amikor rájöttek, hogy a betegeknek nemcsak a vizeletében, hanem a vérében is található cukor, ami arra utalt, hogy a betegség nem a vesék elégtelen működéséből ered, hanem komolyabb anyagcsere problémák okozzák. Richard Bright, Viktória királynő orvosa jött rá először, hogy összefüggés van a hasnyálmirigy működése és a cukorbetegség között: a cukorbetegségben elhunytak hasnyálmirigyében elváltozásokat, apró kristályokat, köveket talált. Oskar Minkowski és Joseph von Mering 1889-ben végzett kutatásai igazolták, hogy a hasnyálmirigyből valamilyen anyag közvetlenül jut a véráramba, ami megakadályozza a betegség kialakulását. A kísérlet során egészséges kutyákból kioperálták a hasnyálmirigyet. Az állatok ezután megbetegedtek: nagyon sok vizeletet ürítettek és hamarosan elpusztultak.

A keresett anyag az inzulin, vagyis a hasnyálmirigy ún. Langerhans-szigeteiben lévő béta-sejtek által előállított, összesen 51 aminosavból álló fehérjetermészetű anyag. Az inzulin az anyagcsere-szabályozás legfőbb hormonja. Ez teszi lehetővé a sejtek cukorfelvételét azáltal, hogy a sejtek felszínén lévő ún. inzulin-receptorokkal lép kapcsolatba. Fokozza a glikogén és a fehérjék felépítését, valamint a zsíroknak a zsírraktárakban történő lerakódását. Hiányában a vércukorszint kórosan megemelkedik és létrejön a cukorbetegség. Inzulint először két kanadai orvosnak, Frederick Bantingnak és Charles H. Bestnek sikerül kivonnia a hasnyálmirigyből. A felfedezésért a kutatók 1923-ban Nobel díjat kaptak.
Egy Leonard Thomson nevű fiatal cukorbeteg volt az első páciens, aki kapott a kivonatból; a már haldokló 14 éves fiatalember néhány nap múlva elhagyhatta a kórházat, bár továbbra is rászorult az injekciókra. A 80-as évek eleje óta megoldott az emberi inzulin szintetikus előállítása is. Az inzulin felfedezése hatalmas jelentőségű, hiszen az 1-es típusú cukorbetegség (amelynek oka a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteiben az inzulintermelő béta-sejtek pusztulása) csak inzulinnal kezelhető. Így esélye az ezzel a betegséggel való tartós együttélésre csak azoknak van, akiknek vércukorszintjét inzulinnal tartják egyensúlyban. A cukorbetegek kezelésének alapvető eleme a vércukorszint folyamatos követése, a mind rendszeresebb és pontosabb vércukormérés. Ma már megoldott a hosszú hatású inzulinnal való kezelés, egyre egyszerűbb, kényelmesebb és mind kevesebb fájdalommal jár a bejuttatása is.
Aktuális
Miért veszélyes, ha nem kezeljük az aranyeret?aranyér

Miért veszélyes, ha nem kezeljük az aranyeret?Ha nem kezeli, szövődményekhez vezet

Biohasonló gyógyszerekBiológiai terápia

Biohasonló gyógyszerekMennyire hasonló a biohasonló?

Felfázás? Derítse ki a valódi okot!Felfázás

Felfázás? Derítse ki a valódi okot!Lehet, hogy a partnere miatt beteg?

A leggyakoribb tévhitek a kullancsokrólKULLANCS

A leggyakoribb tévhitek a kullancsokrólMit tudunk rosszul a kullancsokról?

Új rákellenes gyógyszerekonkológia

Új rákellenes gyógyszerekAz EU országai közül Magyarországon a legmagasabb a daganatos megbetegedések okozta halálozási arány

Folteltávolítás házilag: a legjobb szerekOTTHON

Folteltávolítás házilag: a legjobb szerekÍme, néhány megoldás arra, mivel lehet kiszedni a különböző típusú foltokat.

Alzheimer: reményteli áttörésekalzheimer-kór

Alzheimer: reményteli áttörésekA felejtés betegségének is szokás nevezni az Alzheimer-kórt

Facebook

Youtube

Twitter

Google+

Gyógyszerkereső

GyógyszerHatóanyag