Igaz, mindig is mélázós típus voltam: azért szeretek piacon vásárolni, mert senki nem siettet, van időm elgondolkodni azon, mit is akarok venni, mit főzzek ebédre vasárnap, és ehhez hol kínálják a legszebb zöldséget, gyümölcsöt. Arra sosem kerestem választ, hogy ez a korral jár-e, vagy inkább azzal, hogy lenyugodtam. Persze számításba jöhet az a variáció is, hogy mindkettő igaz.
Mióta először hallottam a kisfiam szívhangját, ez az állapot még inkább eluralkodott rajtam. Ahogy pedig egyre jobban gömbölyödöm, napról napra lassulok, nemcsak azért, mert bambulok (pedig azt is!), hanem azért is, mert nehezemre esik a rohanás. Mármint fizikailag. Nekem. Aki mindig mindenhová gyalog járt, mit járt, futott! Szóval kétszer olyan lassan jutok el bárhová, és közben végig magam előtt tartom a kezem. Nem mintha nem látná ország-világ, hogy egy gyerek van a hasamban, és nem kosárlabda.
Ennél sokkal rosszabb, hogy mint a védőnőm mondja, a csontozatom "elkezdett kinyílni, mint egy virág". Ez jobban hangzik annál, mint amit ténylegesen jelent. Mit is? Hogy a már most extra hosszú kisfiam olyan erővel tolja szét a csípőcsontomat, hogy estére pont úgy kelek ki a fotelből, mint egy teknős, akit a hátára fordítottak. Plusz jajgatok hozzá, mert ha éppen úgy fekszem, vagy ülök, akkor a rekeszizmom a tüdőmbe nyomódik (legalábbis úgy érzem), és nem kapok levegőt. Nem, nem az evéstől van, bár mintha mostanában az sem lenne teljesen normális: abbahagytam ugyanis az édesség kívánását. Helyette sikítani tudnék a barackért. Vagy úgy nagyjából bármiért, ami savanyú.
Amikor ezt most írom, éppen citromos körtelevelet iszom, nem az első pohárral már, aminek az lesz a vége, hogy megint ötpercenként rohanok majd a mosdóba, és a fél országom egy nagyobb hólyagért! Tegnap, amikor elsétáltunk a liget mellett, hálát adtam a gyereknapért, hogy voltak kihelyezett mozgóvécék, és éppen nem állt sor. Rohamléptekben rontottam rá, ami mondjuk úgy tíz percre el is fárasztott. Lihegtem tehát.
Muszáj még egy kardinális dologról mesélnem, mert az életet lényegében lényegtelen dolgok tartják egyben, például hogy évek óta az első nyári rituálék közé tartozik a lábkörmeim vörösre festése. Próbáltam én most is, hogy szép és ápolt legyek a bőrszandimban, de már lehajolni is alig bírok, hát még körmöt festeni. Próbáltam oldalra csalni a hasamat, hogy így, félig kitekert pózban talán menni fog, de mi tagadás: nem ment. Most akkor kérjem meg a pasimat? Nem hiszem, hogy örömmel vállalkozna a feladatra, persze hosszas kérlelés után úgyis megunja, csak hogy maradjak csöndben. Bár lehet, azt a lakkozást inkább hanyagolni kéne.
Két hete még óvodás voltam, aki sírdogált a rajzfilmeken, és csokit majszolva aludt el. Most pedig egy százéves néninek érzem magam, aki nem tudja egyedül bekötni a cipőjét, és délután négyre teljesen elfárad az aznapi teendőktől. De bennem már napok óta érlelődik a kérdés: ha a lakást és magamat sem tudom a topon tartani, akkor mi lesz a nőiességemmel? Mi lesz azzal az érzéssel, hogy bármikor képes vagyok egy óra alatt palotát varázsolni a hatalmas kuplerájból, és bármilyen hozzávalókból rittyenteni egy háromfogásos ebédet? Vagy hogy mindig csodás a frizurám, és vadító vörös a körmöm? Most rá vagyok utalva valaki másra. Igaz, nem nagy dolgokban, de egyre nehezebben bírom, hogy éppen a harmadik regényem kéziratát javítom, hogy a Sanoma Média Akadémián tanítok, hogy közben ezer dolgom van. Nem bírom egyedül. Szerencsére nem is kell. Van, aki mellettem van, még ha nem is mindig örül, hogy fél órát válogatok a boltban a krémsajtok között.
