A Magyarországon található egészségügyi ellátási kapacitások bőven elegendőek lennének, és időben elvégezhető volna minden szükséges beavatkozás. A várólisták egyértelműen a finanszírozási korlátok miatt alakulnak ki. De ez nem magyar jelenség. Nagy-Britanniában vagy Svédországban szintén ismert. Sőt jó néhány országhoz képest mi már kezdünk egész jól állni - mondta Sinkó Eszter , majd rámutatott a várólisták változását befolyásoló fő tényezőkre is.
A beavatkozások finanszírozására az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP) - a mai szervezetet Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőnek (NEAK) hívják - adott évben adott mennyiségű pénz állt rendelkezésére, a keretet pedig nem lehetett túllépni. Ezért az egyes intézményeknél teljesítmény volumenkorlátokat (tvk) állítottak fel. Mivel több beavatkozásra lett volna szükség, mint amennyit elvégezhettek, kialakult a sorban állás, megszülettek a várólisták. Ezen a helyzeten 2010 után úgy próbált segíteni az egészségügyi kormányzat, hogy a várólisták hosszát befolyásoló beavatkozásokat kivette a tvk hatálya alól, sőt az adott beavatkozásra szabály szerint elszámolható költségek 100 százaléka helyett 110 százalékot finanszírozott - az utóbbi években évente 5 milliárd forint keretösszeg erejéig. Eddig összesen 17,2 milliárdot költöttek el erre a célra. A célzott beavatkozás jót tett, a várólisták elkezdtek látványosan rövidülni.
Az egészségközgazdász szerint azonban ma már nem a klasszikus (műtéti, beavatkozási) várólisták okozzák a legnagyobb problémát, hanem hogy nem lehet időben megfelelő diagnózishoz jutni. Ez néhány súlyos betegség, de különösen a daganatos betegségek esetében elviselhetetlen. A ráknak ugyanis számtalan fajtája létezik, amelynek meghatározása befolyásolja az alkalmazható vagy leghatékonyabb terápiát. Nincs arra idő, hogy valaki hónapokat várjon a vizsgálatra, majd utána ismét hosszú időt, hogy megkapja a leleteket. Mivel kevés a jó leletező szakember , olyan központosított rendszer kialakítására volna szükség, amelyben hatékonyan lehet kihasználni a szakmai kapacitásokat. Ugyan a daganatos betegségek gyógyításánál nincs tvk-korlát, ha a szakrendelésre való bejutás és a leletezés miatt nem kezdődik el időben a kezelés, vagy nem végzik el a szükséges beavatkozást, akkor ez akár a beteg életébe is kerülhet.
Sinkó Eszter szerint a járóbeteg-szakrendeléseken is tarthatatlan a helyzet, hiszen 3-4 hónapos várakozás is lehetséges. Ez indokolatlan, és részben annak köszönhető, hogy tudatos eltérítés tapasztalható az ott dolgozó orvosok részéről a magánrendeléseik felé. Az intézetvezetők viszont nem tudnak hatékonyan fellépni ez ellen a jelenség ellen, mert az orvoshiány kicsavarta a kezükből a HR-eszközöket. A mesterségesen felduzzasztott várakozás és a hozzá kapcsolódó lehúzás nagyon tisztességtelen eljárás, amely már az egészségügyi államtitkárságnak is feltűnt, és aligha kerülheti el, hogy fellépjen ellene. Máskülönben még a nyilvánvaló anomáliák lelepleződése esetén sem tehetnek túl sokat a rendelőintézetek vezetői.
Nemrégiben megjelent felmérésekből tudjuk, hogy egyre többen fordulnak a kellemetlenségek elkerülése érdekében egészségügyi magánszolgáltatókhoz . Jelenleg az egészségügy finanszírozásában a közpénzek és magánpénzek aránya 2/3 - 1/3. Mivel tapasztalati tény - mondja Sinkó Eszter -, hogy a költségvetési pénzek sokkal jobban hasznosulnak az egészségügyben, mint a magánpénzek, ezért a magyar ellátás problémáit nem érdemes attól várni, hogy még több privát tőke áramlik az egészségügybe. Az államnak kell bővebb finanszírozást nyújtani, és szigorúan ellenőrizni a pénz felhasználását.
A legnagyobb baj a szakember szerint, hogy az ellátási folyamatok nem épülnek egymásra megfelelően, azaz a háziorvos, a szakrendelő és a kórház együttműködése nem harmonikus a beteg kezelésekor. Nemcsak ellátásszervezés kellene a helyzet javításához, hanem az egyes esetek menedzselésének is javulnia kellene. Megfelelő hazai és nemzetközi tapasztalatok és szakirodalom is rendelkezésre áll, hogy tudjuk, mit kellene tenni. Különösen a svájci-magyar alapellátás-fejlesztési modellprogram tapasztalatai lehetnek mérvadóak az alapellátásban. Eszerint úgynevezett praxisközösségekben, hálózatba szerveződve dolgozhatnának a háziorvosok, és a jelenleg megszokottnál magasabb szintű szolgáltatásokat nyújthatnának helyben akár a gondozási munkában, akár gyógytornászok vagy dietetikusok alkalmazásával. E szakemberek közreműködésével nemcsak a betegek kaphatnának hamarabb megfelelő kezelést, de a súlyos betegségből való felépülésük is gyorsabb lehetne. A megelőző tevékenység, az életmódváltás segítése javíthatna az életminőségükön, és meghosszabbíthatná az életüket. A modellprogram tapasztalatai szerint például egy gyógytornász munkája révén olyanok is többet mozognának (javítva fizikai és lelki állapotukon), akik egyébként az ágyból is alig kelnek fel.
Ha a kórházak vezetőitől elveszik a döntések felelősségét, akkor ez nem szerencsés irány. Tudomásul kell venni, hogy nem lehet központilag működtetni egy ekkora rendszert. A kórházigazgatóknak nagyobb autonómiát és felelősséget kell adni. Hogy ne szabadulhassanak el a döntési folyamatok, célokat kell meghatározni a kórházak számára, majd ezek teljesülését és a nyújtott teljesítményt értékelni kell. Mivel az intézmények ma állami kézben vannak, lehetőség nyílik az egységes értékelési rendszer kidolgozására is. A jelenlegi működési környezet azonban átláthatatlan jogszabályi dzsungelt alkot. Jól jellemzi a helyzetet, hogy miközben az állam szabályokat alkot, azokat a projekteket, amelyeket gyorsan szeretnék elkészíteni, kiemelt beruházássá nyilvánítják, hiszen szabálykövető módon talán elindulni sem volnának képesek. Ezt a helyzetet látva, lehet, hogy új kórházi, illetve intézményi törvény kellene, amely kiemeli az ágazatot ebből a működését megbéklyózó környezetből - szögezte le a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának igazgató-helyettese.
