Minden állat mozgásszervrendszerével szemben az egyik fő evolúciós követelmény, hogy enerigahatékonyan juttassa el tulajdonosát A pontból B-be. Lehet, hogy egy pingvint elképzelve ennek a törekvésnek a sikerét elsőre furcsa belátni, de tegyük be a pingvint a vízbe - ahol a legtöbb ellenségével és áldozatával találkozik - és a kacsázó járás pillanatok alatt egy kifinomultan kecses, puskagolyószerű lendületességgé válik. A teste oda való, így a főképp ott hatékony. Ha kivesszük a természetes közegéből, akkor kacsázni fog, ami amellett, hogy elég mulatságosan néz ki, súlyosan több terhet gyakorol az ízületeire , mint a vízben, ahová a mozgása és a teste kifejlődött. Ez a szárazföldi „energiahatástalanság” az, amiért a pingvineknek nincs is kedve túl sokat mászkálni a jégtáblákon.
Az emberi mozgásszervrendszer eredeti közege az egyenetlen talaj, természetes funkciója pedig a járás. Eközben minden másodpercben folyamatosan ki van téve a gravitációnak, és minden egyes lépésekor visszahat rá a talajreakciós erő.
Biztosan feltűnt, hogy süppedős homokban sokkal nehezebb járni, mint például a Nagykörúton. A gravitáció mindkét esetben azonos – ez okozza azt az idegrendszerünk által ügyesen kontrollált "előre esést", amit a köznyelvben lépésnek hívunk - azonban amikor az aszfalton közlekedünk, minden egyes lépésünkkor visszahat a lábunkon egy jelentősebb talajreakciós erő. Az aszfalt molekulái a sarokérintés pillanatában - érzékszerveinkkel nem érezhető mértékben - eltávolodnak egymástól, majd a köztük lévő kötésnek köszönhetően visszanyerik az eredet alakjukat, és az ezzel járó erő elindul a testünkben - visszafelé a lábunkon. A szervezetünk zsenialitása, hogy nem ellenáll ennek az erőnek, hanem felhasználja arra, hogy jóval kevesebb energiát kelljen a következő lépéshez elégetnie.
A majom és az ember gerince között a leglényegesebb különbség az a homorulat – latinul lordózis – ami a derekunkat oldalról nézve látható. A majom medencéjének a felső része a felegyenesedés során előre billent és ezzel párhuzamosan az ágyéki gerince – dereka – felvette azt a homorú görbületet, ami annyira jellemző ránk. Sokáig terjedt az a városi legenda a mozgásszervrendszer gyógyításával foglalkozók között, hogy a lordózis fő szerepe a zökkenőmentes átmenet és némi rugózás biztosítása az alsó és felsőtest között, de igazából bármennyire is szem előtt volt a praxisunkban, fogalmunk nem volt, hogy ez a derekunkat jó esetben jellemző görbület igazából milyen jelentős dolgokat tud - ezeken túl is.
Szerencsére ma már tudjuk, hogy a lordózisunk a világ egyik legzseniálisabb energiaspóroló konstrukciója.
A lordózis dicsérete
Dr. Serge Gracovetsky nem volt egészségügyi szakember, hanem nukleáris fizikus, így nem fertőzték meg azok az évtizedek óta tanított dogmák, amit a legtöbb gyógyítással foglalkozó iskola falai között máig tanítanak az ágyéki gerincről. Az érdeklődése akkor fordult a gerinc felé, amikor a derékproblémájára öt orvos öt különböző diagnózist adott. Kora két legnevesebb gerinckutatójának munkásságát követve rájött, hogy a lordózis – a derék emberre jellemző homorulata- egy egész más célt is szolgál: döntően vele járunk – míg a lábaink „csak” felerősítik azt a mechanizmust, amit a lordózis biztosít.
Amikor az ember sarka lelép a talajra, a talajreakciós erő visszaindul a lábán. A lépő láb felőli medence ezzel egyidőben picit lebillen, ami oldalra hajlításba hozza a gerincet. Ez a lordózis homorulata miatt a csigolyákat összekötő ízületekben létrehoz egy zárt helyzet. Ebből kifolyólag a talajreakciós erőnek köszönhetően egy erős feszültség keletkezik, mely mechanikailag automatikusan kiváltja az ellenoldali mencefél előre lendülését: azaz a következő lépésünket. Ez leírva talán bonyolultnak tűnhet, de az ábra és a videón látható „lordotikus mérőszalag” egész jól szemlélteti a folyamatot).
Magyarul az egyik lépésünk – ami igazából egy kontrollált esés - a korábban méltatlanul sokat szidott ágyéki lordózisunk helyzetéből adódóan szinte magától váltja ki a következő lépésünket. És ami a legfontosabb: ezt a lordózisunk ezt szinte magától csinálja, ezzel óriási energiát spórolva meg nekünk.
Már amíg a lordózisunk ép…
Mert ha elveszik, akkor elkezdünk „erőből” járni, amihez pont úgy nem lesz kedvünk, mint a pingvinnek kacsázni a jégtáblákon, és ez elindít egy lefelé haladó spirált az egészségünkben.
Ezért is érdemes vigyáznunk a lordózisunkra, hiszen nagyon fontos számunkra, hogy a lokomóció, a helyváltztatás ne égessen sok energiát, és ne igényeljen sok izomerőt, mert az energiára máshol is nagy szükség van. Az agyunk például önmagában is rengeteget fogyaszt: körülbelül 16-szor annyi energiát igényel, mint az izmaink összesen. Az intelligens emberré válásunkban nem csak azért volt fontos tényező a felegyenesedés, és ezzel együtt a lordózis kialakulása, mert jóval több stimulus kezdte el érni az agyunkat, hanem az is, hogy a hatékonyabb járás kialakulásával több energiánk maradt használni azt.
Az ágyéki lordózis tehát az egyik nagy fegyvertényünk a túlélésért folyatott harcban, aminek az elvesztése rengeteg gondot okoz a mozgásszervrendszerünkben….
A következő részben megnézzük, hogyan miért fogyaszt sokkal kevesebbet a kenguru, amikor villámgyorsan ugrálva halad, mint amikor lassan totyog? Kiderül, hogyan használjuk fel energiaspóroló rugóként a testünk elasztikus kötőszöveteit, majd ez után a kicsit hosszabbra nyúlt bevezető után végigvesszük, hogy ezen tényezők folyamatos elvesztése miért okozza a járványszerűen terjedő degeneratív gerincbetegségeket és az idő előtti öregedésünket.
A cikk szerzője Bene Máté gerincspecialista ( www.porckorong.hu )
