Sokan hajlanak arra, hogy az epigenetikai jelek átugorhatnak egyik generációról a másikra, de ezt azért elég nehéz bizonyítani. Amerikai kutatások kimutatták, hogy a rossz körülmények között fogvatartott hadifoglyok középkorú fiú gyermekei 10 százalékkal nagyobb valószínűséggel haltak meg a férfi népesség átlagához képest. A kutatók úgy gondolják, hogy a trauma valamilyen kémiai jelet hagyhat az ember génjein, amelyet a későbbi generációknak átadnak. Ez a jelzés közvetlenül nem károsítja a gént, azaz nem történik mutáció. Ugyanakkor megváltoztatja azt a mechanizmust, amellyel a gén funkcionális fehérjévé alakul, azaz kifejeződik. A változás tehát nem genetikai, hanem epigenetikus - írja a New York Times .
Az elmélet igazolására több tanulmány is elindult például a holokauszt túlélők és a mélyszegénységben élők leszármazottai körében. Ezek a vizsgálatok igazolhatnák, hogy a szüleink, sőt a nagyszülők tapasztalatait, különösen a szenvedéseit örököljük, ami viszont megváltoztatja a magunk egészségét és talán a gyermekeinkét is. De erről egyelőre igen heves vita folyik. A kritikusok azt állítják, hogy az ilyen tanulmányok által sugalmazott biológia egyszerűen elfogadhatatlan. Az epigenetikai kutatók azonban állítják, hogy bizonyítékaik szilárdak, még akkor is, ha e jelenség biológiáját még nem dolgozták ki.
Szenzációhajhászás vagy fiatal tudomány?
Moshe Szyf, a McGill Egyetem farmakológiai professzora szerint ez a tudomány még fiatal és keresi az utját. De különösen az egereken végzett vizsgálatok bizonyították a traumás átvitel létezését, és e kísérletek modellül szolgálhatnak e mechanizmusok tanulmányozásához. "Az általunk tapasztalt hatások csekélyek, de rendkívül konzisztensek és jelentősek. Így működik a tudomány. Először tökéletlen, de egyre erősebbé válik, minél több a kutatást végeznek el" - mondta a professzor. Kevin Mitchell, a dublini Trinity College genetika és a neurológia professzora azonban figyelmeztet: a modern tudománynak megvan az a betegsége, hogy valami minél kivételesebb, szenzációsabb és látszólag forradalmibb, az alapjául szolgáló bizonyítékok többnyire annál gyengébbek.
A vita alapproblémák körül zajlik. Ha egy anya a terhessége alatt valamilyen traumának van kitéve, az közvetlenül hathat a magzatra. De azt senki sem képes megmagyarázni, hogy a sperma és a petesejt találkozása előtt bekövetkezett traumáról hogyan lehet képes a később megfoganó magzat információhoz jutni. Ráadásul a fogamzás után egyfajta természetes tisztítási és újraindulási folyamat zajlik le, amely a legtöbb kémiai jelet eltávolítja a génekről.
A statisztikák már meggyőzők
A kutatók a statisztikát szegezik a kétségek ellen. Például a Marylandi Egyetem Orvosi karán Tracy Bale kutatócsoportja stresszes helyzetnek tett ki hím egereket azzal, hogy felnövekedésük során rendszeresen megzörgették a ketrecüket vagy éjszakára égve hagyták a fényeket. Ez a fajta kezelés, amely megfelel a traumás gyermekkornak, megváltoztatta az egerek génjeinek azt a viselkedését ahogyan a stresszhormonok hullámait kezelték. És ez a változás erősen összefügg azzal, ahogy az utódaik kezelik a stresszt: azaz a fiatal egerek érzéketlenné vagy kevésbé reaktívvá váltak a hormonokra a kontrollcsoportban lévő állatokhoz képest. "Ezek egyértelmű és következetes eredmények. Az elmúlt öt évben drámaian fejlődött ez a terület" - jelentette ki Bale.
Csakhogy az állatokkal folytatott kutatási eredményekhez képes a humánbiológiában elég szerények az eredmények, s a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy eddig nem sikerült azonosítani a generációkon átívelő epigenetikus hatások mechanizmusát. Abban az elképzelésben, hogy ősök fájdalmának biológiai nyomát hordozzuk, sok az érzelmi töltöttség. Ez olyan érzésekkel rezonál, amelyek akkor merülnek fel, amikor az éhínségről, a háborúról vagy a rabszolgaságról nézegetünk képeket. Ez azonban más, mint amit a tudósok az epigenetikában végzett kutatásokkal keresnek, azaz, hogy a múltbeli emberi kegyetlenségek a jelenben hogyan befolyásolják kiszámítható vagy következetes módon a fiziológiát .
