Titkos kórház Budapest alatt

"LOSK 0101/1" - ez volt a kódszáma annak a föld alatti kórháznak, amelyet a budapesti városvezetés a harmincas-negyvenes években épített ki, és amelyet megnyitásakor Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórháznak neveztek el. A barlangok és pincék összekötéséből, megerősítéséből kialakított létesítmény kulcsszerepet játszott a budai lakosság és a sebesült katonák ellátásában a második világháborús várostrom idején. A föld alatt egy kilométer hosszan tekergő egészségügyi bázis Budapest XX. századi történetének legtragikusabb pillanataiban állt ugyanis a rászorultak, elsősorban a harcokban megsebesültek rendelkezésére. De 1956-ban pár napra újra megnyílt a létesítmény, és a sebesültek ápolásán kívül itt segítettek világra hat kisfiút és egy kislányt is. A Sziklakórházat ma már nem használják egészségügyi létesítményként, elsősorban turisták kíváncsiak a budai Várhegy barlangjaiba vájt, betonnal megerősített építményre.

A későbbi titkosítás a hidegháború terméke volt, így a hetvenes-nyolcvanas években az itt járóknak fogalma sem lehetett arról, hogy a budai Vár Krisztinavárosra néző falának oldalában, a Mátyás-templom és a Szentháromság tér felé felvezető lépcsőtől néhány lépésnyire egy kórház rejlik. Ez az intézmény akkor szigorúan titkosnak minősült, minthogy 1958-1962 között atombiztossá alakították át. A hatvanas évektől több évtizeden át, amikor nukleáris háborúra készültek, itt gyakorlatoztak a János kórház - amelyhez a sziklakórház fennállása alatt mindvégig tartozott - speciálisan kiképzett osztályának munkatársai. A feladatuk az lett volna, hogy a budapesti túlélőket ellássák egy atomcsapás után.

A feltételezett nukleáris támadás után 20 perccel az orvosoknak be kellett volna zárkózniuk a Sziklakórházba, és csak 72 órával később nyithatták volna meg a kapukat. A túlélők csak ekkor léphettek volna a létesítmény területére, amely három hétre elegendő tartalékokkal rendelkezett. A kintről érkezőket sugármentesítették volna: levágták volna a hajukat, leborotválták, egy speciális, úgynevezett mentesítő folyadékkal mosták volna át őket, majd lemosdatták volna őket a nekik fenntartott zuhanyzókban, és csak ezután kezdték volna meg az ápolásukat.

Persze nem volt mindig ennyi mosdóhelyiség a létesítményben. A harmincas években ugyanis mindössze hatvan személy ellátására tervezték a Sziklakórházat. Ezért eredetileg egy kicsiny melegítőkonyhát építettek csupán ide, és mindössze két zuhanyzó állt rendelkezésre. Tehát még főzésre sem volt igazán lehetőség a két tűzhelyen, csak a János kórházból ideszállított étel felmelegítésére, kiporciózására. Amikor viszont a második világháború során kiderült, hogy sokkal több férőhelyre lenne szükség, akkor előbb 120 fősre bővítették a Sziklakórházat, majd később szinte elviselhetetlen zsúfoltság alakult ki. A gyilkos harcok idején, Budapest óriási áldozatokat követelő 1944-1945-ös ostroma alatt ugyanis feltételezések szerint 650-700 sebesültet is ápolhattak a légoltalmi szükségkórházban.

A lehetetlen állapotokat a ma itt működő kiállításból is érzékelhetjük. A föld alá jutva elsőként a negyvenes évekbeli betegfelvételi helyiséget és a kicsiny konyhát találjuk, majd a mindössze két műtőasztallal felszerelt termet, ahol az operációkat folytatták. A gyomor- és bélvarrógépet, a tüdővarró készüléket, a csontvágó ollót a műszertörténeti kiállításon láthatjuk. Ezek a műszerek egykor a János kórház tulajdonában voltak, de további sebészeti eszközöket is találhatunk az előkészítőben Dr. Seibriger András, a kórház egykori igazgatóhelyettese hagyatékából. Az egyik műtőasztalt "orthopéd húzópaddal" egészítették ki, mert a második világháború idején itt operáló sebészek a beteg lábát egy "cipőben" rögzítették, majd a cipőt kezdték húzni, hogy a törött csontok a helyükre kerüljenek.

A műtőben van altatógép és egy közeli helyiségben külön röntgenszobát is berendeztek. Az 1944-45-ös ostrom idején az egyetlen működő röntgenkészülék volt ez a környéken, ezért sok helyről hoztak ide betegeket, hogy megvizsgálják őket a hordozható, tábori berendezéssel.

Az eredetileg, tehát a harmincas-negyvenes években beépített két zuhanyzót is megnézhetjük - de elképzelhetetlenül leromlott a higiéniai helyzet, amikor az ostrom első napjaiban felrobbant a kórház egyetlen vízfőnyomócsöve, és hetekig nem volt víz. Ráadásul Budapest 1944 végén kezdődő, több hónapra elnyúló ostroma a második világháború egyik leghosszabb és legvéresebb ilyen katonai művelete volt -, s az ostrom súlyosbodásával a kötszer is hamarosan elfogyott, mert utánpótlást nem kapott a létesítmény az anyaintézménytől, a János kórháztól. A halottakról levágott kötszert rakták a kétségbeesett nővérek a sebesültekre. A túlélési esélyeket nem javította az sem, hogy fülledt levegőben, zsúfolt kórtermekben helyezték el a betegeket, néha két ágyon három embert szorítottak össze. De sokan a használaton kívüli, a kórházhoz kapcsolódó pince- és barlangjáratokban kaptak helyet.

Amikor a második világháború után atombiztos kórházzá fejlesztették a létesítményt, már jobban figyeltek a létfontosságú vízvezeték megépítésére. Négy független vízvezetékrendszer látta el a kórházat, amelynek aggregátorai fűtötték-szellőztették a létesítményt. A levegő szűrését szovjet berendezésekre bízták, a víz tisztítását különböző készülékekkel (ülepítők, szűrők, tartályok) végezték. A személyzet és a betegek védelmére gázálarcok szolgáltak - szerencsére gáz- vagy atomtámadást nem kellett kibírniuk azoknak, akik valaha a budai Vár alatt rejlő Sziklakórházban tartózkodtak. Hozzá kell tennünk: a szovjetek sem "lángszóróztak be" a kórházba - ez a legenda a világháborús ostromról makacsul tartja magát, de ilyesmi nem fordult elő a Vöröskereszt védelme alatt álló létesítményben.

A ma már múzeumként működő intézményben egyetlen bejárás alatt többféle kiállítás "zúdul a nyakunkba": a műszerek fejlődésének történetét az idelátogató orvostanhallgatók követhetik nyomon, a nagyközönség pedig arról kaphat hiteles képet, miként nézhetett ki a kórház a második világháborús ostrom alatt. (Itt még történelmi eseményeket is felidéznek a rendezők.) A mentéstörténet modernebb korszakait bemutatva egy helikoptert is kiállítottak a föld alatt. A Mi-2-es szovjet gépet apró darabokra szedték, hogy bejuttathassák a föld alatti járatokba, és aztán aprólékos munkával újra összeszereljék. De látható itt második világháborús légoltalmi riasztóközpont, telefonközpont és egy rekonstruált német harcálláspont is, ahonnan a budai Várat védő német és magyar csapatokat irányították. A kiállítás legújabb részében egy magyar katonai alakulat afganisztáni mentőakcióját is bemutatják a rendezők: azt idézik fel, amikor a magyar katonák amerikai társaikat mentették ki egy rendkívül veszélyes helyzetből.

A szerző az 1956-os Intézet munkatársa