A súlyos beteg ápolása a legnehezebb feladatok egyike. A betegség felborítja eddigi életrendünket, családunk munkamegosztását, egész otthonunk más lesz. Látszólag a gyakorlati problémák megoldása a legnehezebb: hol álljon a beteg ágya, mit egyen, ki váltsa ki a gyógyszerét, hogy szervezzük meg, hogy mindig legyen számára segítő kéz?
A testi ápolás biztosítása "civilizált világunkban" rengeteg fejtöréssel jár, mert túl kicsi a lakás, nem él együtt több nemzedék, a felnőtteknek munkába kell járniuk. Végül mindenre találtunk megoldást, ám mégis sokszor kimerültnek és tanácstalannak érezzük magunkat, nem is annyira a fizikai, mint a ránk nehezedő lelki terhek miatt.
A betegséggel a félelem is beköltözik hozzánk. Sokszor észre sem vesszük, a tárgya bizonytalan, jelenléte magunk előtt sem bevallható, de ott bujkál az idegeinkben, a zsigereinkben. Úgy érezzük, az a dolgunk, hogy bizakodjunk, őrizzük a jó hangulatot, tartsuk a reményt családtagjainkban és elsősorban a betegben. Nem merjük kimondani, hogy a betegség rosszabbodhat is. Nem merünk szembenézni egy seregnyi kérdéssel: Meddig romolhat ez az állapot? Jól végzem-e a betegápolást? Elvárhatom-e, hogy ő is alkalmazkodjon hozzám, vagy minden óhaját erőm szakadtáig teljesítenem kell-e? Bírom-e türelemmel?
Sokszor tele vagyunk lelkiismeret-furdalással, mert indulatosak vagyunk, ha betegünk nem eszik, ha nem akarja bevenni a gyógyszerét, ha nem bízik az orvosában, vagy ha a halálról beszél. Szeretnénk, ha tanújelét adná, értelme van törődésünknek, hogy azt gondolhassuk: "Lám, nem vagyok tehetetlen, jól csinálom, szeretem, gondoskodásom nem hiábavaló, ő meg fog gyógyulni, a halálra gondolni sem szabad. Nem veszítem el őt, akit szeretek. Az életünk majd úgy megy tovább, mint eddig." A valóság azonban más, mint a vágyaink.
Betegünk néha "furcsán" viselkedik. Előfordulhat, hogy nyilvánvaló tényeket nem akar elfogadni. Tagadja a betegsége súlyos voltát, nem veszi komolyan állapotát, nem szedi gyógyszerét, nem megy ellenőrzésre. Úgy érezzük, mulasztása végzetes lehet, most játssza el a gyógyulás esélyeit. Máskor szokatlanul erőszakos, indulatos. Haragja sokszor azt sújtja, aki nem érdemli. Betegünk szeszélyes, kiismerhetetlen. Napról napra megmásítja elhatározásait. Egyik nap így dönt, másnap már ellentétesen. Pl. hazavisszük a kórházból, de szinte azonnal vissza is akar menni. Érthetetlen és követhetetlen. A halál lehetőségével járó betegség súlya szinte törvényszerűen ilyen változásokat okoz a lélekben. Tagadással védekezik a végzet ellen, a tudat addig nem engedi magába a valóságot, míg össze nem gyűjti az elegendő erőt a helyzet elfogadására. Ha a lelki teher nyomása agressziót vált ki a betegből, az még mindig biztatóbb, mint a fásult beletörődés. A mélyben ott feszül a kérdés: "Miért éppen én?" A lélek kiáltja: "Ezt én nem érdemeltem!" E vívódások a legtöbb esetben nem kapnak szót. Helyette azt halljuk: "Már megint túl forró a leves." "Az orvosok csak pénzért gyógyítanak!", "Nálam mindenki fontosabb!" A forrongás így talál levezető utat. Mit tehetünk, ha igaztalan bántás ér? Fogadjuk el, hogy a harag valójában nem nekünk szól, hanem a szorongató helyzetnek! Gondoljunk arra, hogy ez még az életerő, az életért való küzdelem jele! Ne fojtsuk belé, hagyjuk őt "tombolni", utána megkönnyebbül! A kapkodó útkeresés, a remény és lemondás váltakozása után, előbb-utóbb úgy is eljön a befelé fordulás, a depresszió ideje. Betegünk nem eszik, nem mosolyog, nem érdekli a család élete, nem lehet megközelíteni. A hozzátartozó nagyon nehezen viseli ezt el, nem tudja, hogyan fejezze ki szeretetét. Mintha őt magát utasítanák vissza. Ez bizony fájdalmas érzés, de el kellene fogadnunk, hogy most így kell a beteget szeretnünk. Azzal, hogy beérjük a jelenlétünk jelzésével. Mert a jelenlét, a készenlét nagyon fontos. Még a teljesen magába zárkózott beteg is igényli.
Biztonságot ad, hogy kéznél vagyunk, ha szüksége van ránk. A halál előtti depresszió nagy segítség az átlépéshez. Ilyenkor már nem fontos a földi világ, kevésbé nehéz megválni tőle. Ez az elfordulás megbékéléshez vezet, az elmúlás bölcs elfogadásához. Feltétele az ezt megelőző időben a múltbéli cselekedetek áttekintése, a számvetés jóval és rosszal, sikerrel és kudarccal, a kapcsolatok lezárása, az elmenő által belátható jövő elrendezése.
Segíthetünk abban, hogy betegünk ide eljusson. Segíthetünk a visszaemlékezésben, a családtagokkal való találkozások megszervezésében. Minderre persze csak akkor kerülhet sor, ha nem áltatjuk magunkat. Ha mi is el tudjuk fogadni, hogy az élet utolsó fázisának vagyunk kísérői. Ha képesek vagyunk beszélgetni betegünkkel legbelső gondolatairól, félelmeiről.
Nehéz lelki teher a haldokló társául szegődni. Különösen nehéz, ha közeli hozzátartozóról van szó, mert egy kicsit mi is vele halunk. Azonban ha vállaljuk ezt a szenvedést, a halál bekövetkeztével szomorúságunkba annak felemelő érzése vegyül, hogy lélekben is a szeretett személlyel maradtunk. Így készülünk fel lassan a saját utunkra is.
A súlyos fizikai és lelki teher nyomása alatt nemegyszer a gondoskodást végző hozzátartozó is sérül, kételyei a halál bekövetkezte után nyomasztó lelkiismeret-furdalássá növekednek, gyásza súlyos, sokszor elhúzódó testi-lelki betegségek követik a veszteséget. Ez a folyamat megelőzhető támaszt nyújtó rokonok, barátok, vagy szakember segítségével. X.évf./1.szám
