Karina J. nyolcéves kora óta félt a bohócoktól, de igazán csak 21 éves korában ijedt meg egy ilyen alaktól. Már fiatal felnőttként ment hazafelé, megállt a piros lámpánál, belenézett a visszapillantó tükörbe, és iszonyatosan megrémült. Egy bogárhatú VW-ban mögötte ugyanis egy bohóc arca tűnt fel: zöld haj, rikító smink, fekete-fehér szemek, hatalmas nevető száj és piros pontok az arcon. A nő annyira megrémült, a szíve olyan gyorsan vert, hogy félre kellett állnia a kocsival - írja a Die Welt , a német napilap online kiadása.
Karina korábban nem merte elmondani, hogy 8-9 éves kora óta fél a bohócoktól. Erről nem szokott beszélni, mert az emberek furcsán néztek rá. Ám a félelem valódi és erős, és nem alaptalanul. Akár egy fotó is okozhat hasonló hatást, nem kell élő személyt látnunk ehhez, mármint ahhoz, hogy akár rémálmaink is legyenek.
Nincs egyedül a félelmeivel
Ráadásul most egy tanulmány kiderítette, Karina egyáltalán nincs egyedül a félelmeivel, hiába tartja a közhiedelem a bohócokat viccesnek és szórakoztatónak. Az angliai Sheffieldi Egyetem 4-16 közötti gyerekeket kérdezett meg, és kiderült, hogy a 250 válaszadó többsége nem szereti a bohócokat, sőt inkább fél tőlük.
A kérdés az volt, hogy a gyerekek akartak-e a falukra a kórházban bohócképeket, vagy sem. Nemcsak a kicsik féltek ettől, hanem a nagyobbak, azaz a serdülők többsége is ellenezte ezt, mert félelmetesnek tartották ezeket. Még a felnőttek is vegyes érzelmekkel viseltetnek egyébként a bohócok iránt.
Mindezt az úgynevezett Uncanny-Valley-hatás ("Borzongások völgye"-hatás) támasztja alá. A japán robotkutató, Maszahiro Mori alkotta meg ezt a kifejezést 1970-ben. Szerinte az olyan figurák, amelyek majdnem emberien néznek ki, és még úgy is mozognak, de amelyek bizonyos apróságokban mégiscsak különböznek tőlünk, a megfigyelőben undort vagy félelmet ébresztenek.
Első pillantásra emberinek látszanak
Bár az Uncanny-Valley-hatásra felfigyelő japán kutató elsősorban robotokra és avatárokra gondolt, ez az elv általánosabban is értelmezhető, más jelenségekre is kiterjeszthető. A horrorfilmek is ezzel a hatásmechanizmussal dolgoznak: "jó" példák erre a zombik, amelyek első pillantásra emberinek látszanak, de aztán furcsa mozgásuk elárulja, hogy valami mégsem stimmel velük.
Ennek oka részben az, hogy az emberek alapvetően nagyon érzékenyek bizonyos kifejezésmódokra. Ha ezeket valamiképpen idegennek vagy kikerülendőnek tartják, az egyfajta védőfunkcióként működik. Bizonyos viselkedések elkerülésének fontos szerepe lehet ugyanis a ténylegesen veszélyes helyzetek kivédésében. Így például a pszichikai betegségekben szenvedőket is elkerülik evolúciósan a társaik - jóllehet a modern korban ez éppen változóban van a "demokratikus pszichiátria" irányzatainak térhódításával párhuzamosan.
Márpedig a bohócok azáltal, hogy feltűnő, de a valódi arcukat eltüntető ábrázattal kerülnek elénk, éppen ezt a hatást provokálják ki belőlünk. Ezért is tűnnek fel néha horrorfilmekben, mert a félelemkeltésre kifejezetten alkalmasak ezek a figurák.
Andrew Stott, a State University of New York bohócokkal és pantomimmal foglalkozó kutatója szintén úgy véli, hogy a bohócoktól való félelem összefügg a bolondok történetével. A középkorban a bohóc, az udvari bolond a másik embert a saját tökéletlenségére, az "állati oldalára" emlékeztette, vagyis a buta, nevetséges és logikátlan dolgokra hívta fel a figyelmet. Maga a bohóc sem volt azonban vidám figura sok évszázaddal ezelőtt. Inkább tragikus alak volt: ha nem nevettette meg urát, akkor sokszor drágán megfizetett ezért. Néhány bohóc száját szándékosan megcsonkították, eltorzították, hogy aztán a nevetés örökre az arcán maradjon.
