A Richter Aranyanyu díjat először 2011 novemberében osztották ki. A szobrocska és a vele járó, személyenként 200 ezer forintos pénzjutalmat minden évben hatan kapják meg. A díjat olyan nőknek ítélik oda, akik klasszikus, női segítő szakmákban dolgoznak, és munkájuk nélkülözhetetlen, mégis csekély anyagi és erkölcsi elismerésben van részük. 2014-ben - a zsűri döntése alapján - az egészségügy szakdolgozók közül Schuster Barbara vehette át az elismerést.
Hallott-e korábban a díjról?
Igen, ismertem a díjat, sőt néhány korábbi díjazottat is. Arra azonban nem gondoltam, hogy egyszer én is a jelöltek között leszek, arra meg végképp nem számítottam, hogy én kapom meg az elismerést: nagyon jól esik. Ugyanakkor szerencsés helyzetben vagyok, mert egyébként is sok-sok visszajelzést kapok a munkámmal kapcsolatban, hiszen folyamatos kapcsolatban vagyok a gyerekekkel, a szülőkkel: a díjra is egy fűzőt viselő kislány édesanyja jelölt. Ez az édesanya mondta azt, hogy egy teljesen kicserélődött a gyereket kapott vissza az után a nyári tábor után, ahol korzettet viselő fiatalokkal nyaralt együtt.
Mi a titka ezeknek a táboroknak?
A Vertebra Alapítvány koordinátoraként szervezem már tíz éve – önkéntes munkatársaimmal együtt – ezeket a táborokat. S hogy mi a titok? Egyrészt az, hogy a gyerekek olyan közösségbe kerülnek, ahol azonos gonddal küzdöttek, küzdenek a többiek is.
És ez nem csak a táborozókra, hanem ránk, a szervezőkre is vonatkozik. Mi is mindannyian érintettek vagyunk: korzettet viseltünk, gerincműtéten estünk át, így pontosan tudjuk, min mennek keresztül ezek a fiatalok. Zömmel lányokról van szó, akiknek szinte egész nap viselni kell egy műanyag fűzőt, ami főleg komoly lelki terhet jelent nekik, hiszen a legsérülékenyebb időszakban vannak. Ráadásul azt sem tudjuk feltétlenül ígérni nekik, hogy javul az állapotuk. De ha azt látják, hogy nem áll meg az élet, hogy a gerincferdüléssel és fűzővel is nagyon klassz dolgokat lehet átélni, könnyebben elfogadják az állapotukat. Másrészt az is nagy vonzereje a táboroknak, hogy itt szinte nincs megállás: rengeteg programot szervezünk, a számháborútól az ügyességi játékokig. Az, hogy a fiatalok korzettet viselnek, itt egyáltalán nem lényeges, nem akadályozza őket semmiben. S az is nagyon sokat segít, hogy korábbi, már felnőtt táborozóink is járnak vissza segíteni, az ő példájuk is mutatja: teljes életet lehet élni ezzel a betegséggel.
Mit tanácsol azoknak, akik ilyen típusú munkát szeretnének végezni?
Az érzékenység, a másikra való maximális odafigyelés nagyon fontos. Mi mindenkit, aki a közösséghez tartozik egyenként is ismerünk: a nevekhez mindig kapcsolódnak a történetek. A kérdéseikre válaszokat kapnak, a kételyeikre, az aggodalmaikra is odafigyelünk. A Richter Aranyanyu díjjal nagyobb figyelmet kap az terület is, ahol dolgozik. Milyen változásra számít? Remélem, még többen hallanak majd rólunk és rájönnek, nincsenek egyedül: a közösségben rengeteg információhoz juthatnak a betegségükkel kapcsolatban, meghallgathatják mások tapasztalatait. Ez is nagyon fontos ahhoz, hogy egyre többen elfogadják, a korzett nem szégyellnivaló látványosság, hanem egy szükséges eszköz a gyógyuláshoz. Az elfogadásban egyébként azok a fiatalok teszik a legtöbbet, akik már teljesen természetesen viselik a fűzőt: az sem ritka, hogy a ruhájuk fölött hordják. De az is jelzi, hogy az életük része lett a viselése, ha különböző mintákkal dekorálják ki: elképesztő variációkat láttam már, de az is előfordul, hogy mindenféle aláírásokat gyűjtenek rá. A fűzőt viselők egy-két generációja felnőtt már így: a korzett is egyre elfogadottabb lesz.
