A Rákgyógyítás.hu portál interjút készített a patológus szakemberrel , aki februárban nyerte el az Astellas - Az év orvosa díjat orvosi diagnosztikai kategóriában. Ennek apropóján került elő egy korábbi beszélgetés a szakemberrel: ebben mesél egész családjáról, saját színészi múltjáról, testvéréről, munkájáról is.
Mikor játszott legutóbb színpadon?
– A gimnáziumban volt egy remek angoltanár, aki egy fantasztikus irodalmi színpadot hozott létre Szegeden, később egyetemi színpadon is megfordultam. De a legelső előadás a Csongor és Tünde volt, amiben egyszerre alakítottam több szerepet. Ezt Jánossal és Mukival, a szomszéd fiúval vittük színre még óvodásként. Rokonoknak, szüleink barátainak adtuk elő, 2 forintért árultuk az előadásainkra a jegyeket.
– Ehhez képest, mint patológus a legeldugottabb orvosi szobát választotta. Tudnak a betegek az Ön létezéséről?
– Talán túl vagyunk azon, hogy a patológust a boncmesterrel azonosítsák. Arra valószínűleg nem gondolnak, hogy a fogakon és a szemlencsén kívül, ami emberből kikerül, legyen az epehólyag vagy vakbél, mi mindent megvizsgálunk. De a rákbetegek tudnak rólunk, hiszen a szövettani leleteket megkapják, sőt az onkológiai megbeszéléseken sokszor ott a biopsziát vagy a tumort elemző patológus is. Egyébként kezdetben pszichiáternek készültem. Végzős orvostanhallgatóként borzasztóan féltem attól, hogy a betegágy mellett nekem kell döntenem sorsokról. Még tanulni akartam, erre kitűnő volt a patológia, ahová az első férjem is csábított.
– Mára a patológia az onkológiai kezelések alfája. Sebész édesapja nem tekintette ezt annak idején mégis menekülésnek?
– Kezdetben nem örült, s a családban is mindenki azt gondolta rólam, hogy mindenképp közvetlenül a betegekkel kellene foglalkoznom. Apám idővel elfogadta az indoklásomat. Évek múltán éreztem is rajta, hogy fontosnak tartja a munkánkat, ő maga is sokat tett a szakmánkért, amit patológiai kitüntetéssel is elismertek az akkori kollégák. Végtére pedig a patológusok a leletek megbeszélésekor ma már sokszor maguk is személyes kapcsolatba kerülnek a betegekkel.
– Mivel győzne meg egy huszonévest, hogy a sztetoszkóp helyett a mikroszkópot válassza?
– Mi tudunk támpontot adni a betegeknek és a klinikusoknak, hogy mivel állnak szemben, mi a helyes döntés, mi lehet a legmegfelelőbb kezelés. Ez gyakran csapatmunkát igényel, a gondolkodás nem szűkülhet be egy vágányra, muszáj fenntartani egy szélesebb rálátást a különböző orvosi szakterületekre. A mi szakmánkban az a szép, hogy kapunk valamit, amiről nem tudják vagy csak sejtik, hogy mi lehet az, s a laboratóriumban nekünk kell kideríteni.
