El kell engednünk, aki nem akar küzdeni a rákkal

Kiss Verus

Éppen öt éve, hogy édesanyámat elvesztettem. Elég rövid idő ahhoz, hogy a veszteséget feldolgozzam, és elég hosszú ahhoz, hogy végre tisztán lássam: vannak olyanok, akik nem akarják túlélni a rákot.

Ősz volt, zuhogó esőben álltam a villamosmegállóban, nagy pakkokkal a kezemben. Megszólalt a telefonom, éreztem, ahogy mocorog a zsebemben a készülék. Átcsoportosítottam az esernyőt és a csomagokat, hogy hozzáférjek végre.

"Anya" - láttam a feliratot a kijelzőn. Az üdvözlés után nem köntörfalazott, három mondat hagyta el a száját, amitől földbe gyökerezett a lábam. "Holnap reggel megműtenek, daganatot találtak a jobb mellemben. De nehogy haza gyere emiatt! Csak azért hívtalak, mert a nővéred nagyon erősködött, hogy erről tudnod kell." Hidegzuhany. Így indult a kétéves ámokfutás a gyógyulásáért.

Éjszakai utazás, hajnali műtét

A hideg esőben állva villámgyorsan eszembe jutottak a nyári életképek: anyu sokat panaszkodott, hogy csomót érez a mellében, fájlalta is, ám orvoshoz nem ment, hiába kértük. És így múlt el három hónap, mire a szabadságáról visszatérő nőgyógyász magánrendelésén megjelent: az orvos azonnal, szinte pánikszerűen beküldte a sebészetre, ahol elmondták, csakis a teljes eltávolító műtét fog segíteni.

Nem volt kérdés, hogy mihamarabb hazautazom (a fővárosban tanultam, ők vidéken éltek édesapámmal). Másnap reggel ott álltam az ágya mellett, nem értette, mit keresek ott. Hatalmas műtéten esett át, az egész mellét eltávolították. Az intenzíven töltött időkre utóbb egyáltalán nem emlékezett. Napokon át bejártam mosdatni, etetni: furcsa és kifordított helyzet volt, a lányból lett "anya", és az anyából "gyermek". Szívszorító egymásrautaltság.

A szövettan rosszindulatú daganatot mutatott ki, az óriási műtét után daganatellenes terápiák sora következett, a család pedig összefogott, igyekeztünk minden követ megmozgatni. És anyu - ahogy életében korábban mindig - ellenállás és szó nélkül mindnek alávetette magát kérésünkre. Főztük neki az immunerősítő gyógyteát, a gabonakásákat, száműztünk minden mesterséges élelmiszert, beszereztük az áldásos búzacsírából készült készítményt, sőt még aloe verás termékeket is. Nem estünk túlzásba, nem költekeztünk százezreket, mégis éreztük, mindezt magától sosem tette volna, inkább csak hagyta, tűrte, ette, bevette, de nem hitt benne soha. Ha rajta múlt volna, csendben meghúzta volna magát, míg elmúlik a vihar: vagy így, vagy úgy.

Paróka, melltartó, nem gyógyul a seb

A mellrákról

A mellrák megelőzéséről, kezeléséről, a túlélési esélyekről és az önvizsgálat fontosságáról mindent megtudhat kiemelt rovatunkból!

Hosszan beszélgettünk arról, hogy milyen lesz az, ha elkezd hullani a haja, egy reggel pedig sírva jött hozzám. Arra jutottunk, hogy dús, félhosszú haját érdemes lenyírni, mielőtt teljesen kihullik, úgy talán nem lesz olyan riasztó a jelenség. Elővettük a hajnyírógépet, álltunk a tükör előtt. Próbáltam elviccelni, de a látvány, ami az alapos nyírás után elénk tárult, mindkettőnkből előcsalta a könnyeket. Ott állt az én hajdanán csodaszép édesanyám megtörten, kopaszon, a kemoterápiától foltos fejjel. A következő héten már parókája is volt, együtt utaztunk fel miatta a Kékgolyó utcába, és vettünk egy turbánt is, a boltos javaslatára. Mindkettőt gyűlölte, inkább kopaszon járt-kelt.

Rábeszéltük a speciális melltartóra is, szilikonbetéttel: a ruha alatt olyan volt, mintha a sajátja lett volna. A visszakapott nőiesség. Sosem szerette, sebe miatt ritkán hordta, de becsületből azt is eljött megvenni a gyógyászati segédeszközök boltjába, ahol csak én és a boltos voltunk lelkesek vásárláskor.

A műtét utáni tátongó seb. Mert az nem gyógyult. Eltelt másfél év, a kötözések, kötéscserék egyszerűen nem ritkultak, és az égvilágon semmi javulást nem tapasztalt sem a sebész, sem az onkológus. Anyu egyre kisebb lelkesedéssel szállt be reggelente a betegszállító buszba, ami a szomszéd megye kórházába vitte a kezelések miatt. A búzacsírás italt sem itta magától, ha mi nem adtuk a kezébe, enni sem akart, ha nem erőltettük, majd újabb adag kemo- és sugárterápia következett, újabb emésztőrendszeri összeomlással, fogyással, miután újabb áttétek jelentek meg.

Közben templomba járt, lelki életet élt, de hogy valójában miért imádkozott, azt nem tudtuk. Talán inkább csak békét szeretett volna, nem a körülötte zajló felhajtással foglalkozni. Elmélyülten, mély hittel imádkozott mindig. Körülötte viszont dühös volt mindenki, hiszen a rokonokkal, orvos ismerősökkel, a testvérével, a közeli barátokkal nagyon akartuk, hogy meggyógyuljon. Vitatkoztunk vele, próbáltunk akarni helyette, édesapám pedig kitartóan ápolta, segített neki, éjszaka felkelt hozzá, cserélte a kötést, beszélgetni próbált vele. És édesanyám hagyta, tűrte, de ezt is egyre kisebb lelkesedéssel.

Egy forró nyár nyitott ablaknál

2007 nyara ritka meleg évszak volt, még az egészségeseknek is, nemhogy egy nyílt sebbel küzdő, egyre gyengébb daganatos betegnek. Emlékszem, addigra az egész lakás kísértetiessé vált, mindenki lábujjhegyen járt hetek óta, nem mertünk nyíltan beszélni arról, mire is számíthatunk. Se egymás között, se vele. Addigra már unokája is alig-alig tudott mosolyt csalni nagymamája arcára, aki már felkelni sem tudott.

Azokban a napokban egyre gyakrabban kért segítséget, egyre halkuló hangján: arra panaszkodott, hogy fullad, halálfélelme volt, kérte, hogy ültessük az ablak mellé. Egyre többször hívtuk ki a háziorvost, annak ellenére, hogy tiltakozott: a szakember egy alapos vizsgálat után aztán a kapuban állva szembesített a tényekkel, és suttogva kérte, hogy vigyük kórházba, a tüdejében gyűlő daganatvíz miatt.

Rácsos ágy, hallgatás

Nem vártunk sokat, látván a fulladás miatti állandó szorongását, ami miatt aludni sem mert, másnap reggel mentő vitte el. Bent, a kórházban sem változott a helyzet, többször kapkodott levegő után, ájulás közeli állapotban, olyankor lélekszakadva szaladtam az ügyeletes orvosért, aki gyógyszerrel segített megszabadulni a tüdejében felgyűlt víztől.



Két napja volt bent, már alig volt ereje, de minden alkalommal kivonszolta magát a mosdóba, nem engedte, hogy a nővérek segítsenek neki. Aztán rácsos ágyat kapott, hogy ne is próbáljon meg egyedül járkálni.

Az ablakon tűzött be a nap, ketten voltunk, beszélgettünk. Vagyis inkább nagyokat hallgattunk. "Ne legyél szomorú, nem halok meg!" - mondta ugyanazzal a békés hangsúllyal, ahogy nyugtatgatni szokott, ha vizsgára készültem az egyetemi éveim alatt. "Menj haza, és táncolj!" - szólt a következő tanácsa hosszú csend után, bölcs mosollyal. Tudtam, már alig jut oxigén az agyába. Én csak a rácsra hajtottam a fejem és próbáltam visszatartani a sírást.

Pudingot kért és kávét, a kedvenceit. Örültem, hogy ezekkel szolgálhatok, végre a kedvében tudtam járni. Miközben azonban etettem, váratlanul elakadt a lélegzete, majd hirtelen elvesztette az eszméletét. A nővér végig ott állt, és halkan megkért, hogy értesítsem édesapámat. Diszkrét volt, csak annyit mondott: "kezdődik".

Minden halál a saját halálunkra emlékeztet, figyelmeztet, s aki ezzel nem tud szembe nézni, annak a haldoklás, a meghalás látványa is kritikusabb, terhesebb."
(Polcz Alaine)
És tényleg kezdődött. Fogtam a kezét, egészen bizarr és békés volt: ott ültem 22 évesen édesanyám halálos ágyánál, és nem volt mese, végig kellett néznem távozását. Két év makacs küzdelem után el kellett végre engednem. Megfogtam a kezét, simogattam. Semmissé vált minden, amit korábban a halálról és az elengedésről olvastam: hiába szívtam magamba Polcz Alaine összes gyászról és elengedésről szóló művét, akkor és ott nem nyújtott kapaszkodót.

Néha elengedtem a kezét, annyira féltem, majd újra megszorítottam. Nem volt több fél óránál, de mindennel szembesített, ami elől korábban menekültem. A szemem láttára gurult ki belőle a szusz.

Nem akarta végigcsinálni

Évekkel később értettem meg, mi volt ebben a veszteségben olyan fájdalmas: hogy évekig nem fogadtuk el, a "meggyógyulni nem akarás" is valós választási lehetőség, amit a daganatos beteg hozzátartozóinak, szeretteinek tudomásul kell venniük.

Rohánszky Magda onkopszichológus volt az, aki végleg rendet tett lelkemben egy beszélgetésünk kapcsán*. Világossá vált hamar: azzal, hogy minden erőnkkel küzdöttünk édesanyám életéért, és próbáltuk itt tartani, csak saját szorongásunkat próbáltuk oldani. Mert a hamis remény jegyében nehéz lett volna kimondani, amit már a lelkünk mélyén mindannyian tudtunk. Ő sosem akart igazán meggyógyulni.

"Le vagyok győzve..."**

Annak bizonyos utolsó kórházi hallgatásnak két nagy vesztese volt: anyukám, aki valahol legbelül egyedül küzdött félelmeivel, és én, aki aztán a felismerés után itt maradtam nélküle.

Öt év. Elég rövid idő ahhoz, hogy a veszteséget feldolgozzam, és elég hosszú ahhoz, hogy végre magamnak is bevalljam: könnyebb szívvel írhatnám e sorokat, ha egyszer - még életében - vettem volna a bátorságot, és őszintén megkérdeztem volna tőle, valójában milyen segítségre lett volna szüksége a halálhoz vezető úton.


* A beszélgetésből a Nők Lapja Egészségben jelent meg cikk "Egészségben-betegségben" címmel 2012 februárjában.
** József Attila verse
Mindent jól tud a köhögésről?

VideóRendelő: Igaz, hogy este 6 után már nem szabad enni?

További cikkek
Hozzászólások

Humánmeteorológia

Humanmeterológia szolgaltatója

Fronthatás:
Nincs front

Maximum:
+4, +9 °C
Minimum:
-2, +4 °C

Hazánkban vasárnap délelőtt gyakran lesz erősen felhős az ég, rövid napos időszakok lehetnek.

Egészséget befolyásoló hatások:
gyenge

Részletes adatok és előrejelzés

Tekintse meg az időjárási frontokat!Térképezze fel a pollen adatokat!

Kövesse a Házipatikát:

GyógyszerekGyógyszerkereső
GyógyszerHatóanyag