Miért a legkisebbeket gyógyítani a legnagyobb kihívás? Mennyire viselik meg a munkájával járó érzelmi traumák? Többek között erről is beszélgettünk dr. Kovács Nóra csecsemő-gyermekgyógyásszal és neonatológussal, aki 10 éve dolgozik a koraszülötteket, illetve beteg újszülötteket ellátó Perinatális Intenzív Centrumban (PIC).
Házipatika.com: Tíz éve dolgozik ugyanott, az elmúlt évtizedben milyen fejlődésen ment keresztül a PIC?
Kovács Nóra: A technikai felszerelések fejlődésén túl Európa-szerte lezajlott egy szemléletváltás. Korábban agresszívabban lélegeztettük a babákat, több volt a fájdalmas beavatkozás, vizsgálat, infúzió, vérvétel, gyógyszeres kezelés. Ma már törekszünk a kevésbé invazív ellátásra. Érdekes paradoxon, hogy a kevesebb beavatkozással sokkal jobbak a túlélési arányok és ami még fontosabb, a szövődménymentes túlélési arányok is. Az is átalakult, hogy a szülőket mennyire vonjuk be a babák gondozásába. Régebben csak korlátozott hozzáférést tudtunk biztosítani, tavaly óta viszont a nap 24 órájában bejöhet az anya és apa hozzánk. Elterjedt a kenguru módszer, ami biztosítja a bőr-bőr kapcsolatot, ez pedig fontos a koraszülöttek baktériumflórájának kialakulásához, illetve segíti a légzés és a keringés stabilizálását is. Nem mellesleg a kenguruzásnak köszönhetően az édesanyák könnyebben tudnak anyatejet fejni, vagyis jobban tudják táplálni a piciket. Mindezek nagyon lényeges előrelépések voltak, örülök, hogy részt vehettem abban, hogy Magyarországon is meghonosítsuk az új elméleti és gyakorlati szemléletet.
Házipatika.com: Időközben ön is kétszeres édesanya lett. Változott a munkájához való hozzáállása emiatt?
K. N.: Mióta nekem is van gyermekem, még jobban átérzem a szülők helyzetét. Teljesen természetes, hogy az anyává válással megváltozik az ember, érzékenyítődik a gyerekekkel kapcsolatos témák, problémák iránt. Más lesz a beleérző, átélő készsége. Persze ettől függetlenül is lehet valaki szakmailag kiváló neonatológus, de a munka érzelmi oldala kifinomultabbá válhat, ha saját gyermeke születik. Magamból indulok ki, és én észrevettem magamon, hogy bizonyos problémákat máshogy közelítek meg.
Házipatika.com: Mikor számít egy baba koraszülöttnek, és az orvostudomány jelenlegi állása szerint kik a legkisebbek, akiknek még lehet segíteni az életben maradásban?
Anafilaxia: te felismernéd a tüneteit?
K. N.: Hivatalosan a 37. betöltött terhességi hétig beszélünk koraszülésről. Ám a gyakorlatban, ha egy 36. héten világra jött baba állapota jó, akkor az édesanyja mellett marad a gyerekágyas részlegen. A 36. hét előtt azonban mindenképpen a PIC-re kerül. Magyarországon az életképesség határának a várandósság 24. hetét tekintjük, ekkortól intenzív ellátás keretében mindent megteszünk, hogy a babát a lehető legkevesebb károsodás mellett életben tartsuk. Ritkán, de előfordul olyan is, hogy a 22. és 23. héten világra jött újszülött 400-500 grammos és biztató életjeleket mutat.
Például Csenge, akinek történetét a Gyógyvarázs pályázaton is leírták (lásd keretes írásunkat), a 23. terhességi héten született 400 grammal, súlyra ő volt az eddigi legkisebb páciensem, aki haza tudott menni. De volt egy másik baba is, aki 22 hét 6 napra született. Azonban ezeknek az extrém éretlen koraszülötteknek a túlélési aránya még mindig elég alacsony, illetve gyakori az életminőséget erősen befolyásoló maradandó károsodás. Van, akinek a látása, hallása sérül, más járni nem tud. Ezért a 24. hét előtt ideális esetben le tudunk ülni a szülőkkel átbeszélni a lehetséges komplikációkat, és ők ezek fényében dönthetnek úgy, hogy intenzív helyett úgynevezett komfortellátást kérnek. Ilyenkor nem küzdünk a baba életéért, de igyekszünk könnyebbé tenni rövidke életét, családja pedig mellette lehet és elbúcsúzhatnak tőle. A terhesség előrehaladtával viszont rohamosan nő a babák túlélési aránya, a 28. héttől például már 80-90 százalékban maradványtünetek nélkül cseperednek fel a gyerekek.
Házipatika.com: A PIC-en akár több hónapon át gondoznak egy-egy babát, ilyenkor - gondolom - jóval szorosabb kapcsolat alakul ki a család és az orvosok, ápolók között, mint más kórházi osztályokon.
K. N.: Igen, itt elkerülhetetlen, hogy a kórházi dolgozók belesodródjanak a család életébe. A baba egészségügyi ellátásán túl pedig érzelmileg is támogatjuk a szülőket, erre feltétlen szükség van. Hiszen senki nem úgy készül, hogy koraszülött vagy súlyosan beteg gyermeke lesz, aki hosszas kórházi felügyeletet igényel. A PIC-re szinte mindig egyfajta veszteség- és szégyenérzettel érkeznek a szülők, gyakori az önvád és bűntudat is. Ezen kívül nehéz megküzdeni a tehetetlenséggel is: amikor ott állnak az inkubátor mellett, a kisbabájuk testéből sok-sok cső jön ki, és nem tudnak neki segíteni. A szakmai ellátáson túl ezért az is feladatunk, hogy az anyát és apát túllendítsük a holtpontokon, kapaszkodókat adjunk nekik. Természetes, hogy a kezelés során szorosabb kapcsolat alakul ki mind a babával, mind a szülőkkel. Éppen ezért ha valaki hosszabb idő után távozik a kórházból, attól személyesen szoktunk elbúcsúzni egy mini-ünnepségen, beszédet mondunk, fotót is ajándékozunk. A család pedig ezt általában viszonozza felénk, tehát kölcsönös a személyes kötődés, és ez nagyon jó érzés.
Házipatika.com: Mi határozza meg, hogy mikor távozhat egy baba a PIC-ről?
K. N.: Régebben ezt a 2000 grammos súlyhatárhoz kötöttük, de ehhez ma már nem ragaszkodunk szigorúan. Sokkal lényegesebb, hogy a szülők önállóan el tudják látni a babát. Ha a csecsemő elég erős ahhoz, hogy szoptassák vagy cumisüvegből etessék naponta 7-8 alkalommal, mellette pedig megfelelően alakul a súlygyarapodása, akkor felkészítjük a családot a hazaadásra. De ez nem jelenti azt, hogy teljesen elengedjük a kezüket. A gyermek 2 éves koráig, 3 havonta kell kontrollra jönniük a kórházba, kétévesen pedig egy részletes állapotfelmérést készítünk, és ha úgy látjuk, minden rendben, akkor átadjuk az alapellátásnak. Természetesen, ha szükséges, akkor az egyéb gondozása, például tüdőgyógyászat, idegrendszeri fejlesztés folyik tovább. Ezek a kontrollvizsgálatok egyébként általában mindig örömteli események, csoda látni, ahogy az 500 grammal született gyermek a saját lábán sétál be és elmond egy verset. Sokan vannak, akik a kontrollokon túl is beköszönnek hozzánk, például karácsonykor. Ez egy nagyon pozitív, hosszú távú megerősítést ad nekünk, PIC-orvosoknak.
Házipatika.com: A sikerek mellett tragikus pillanatokat is átélnek a PIC-en dolgozók. Hogyan lehet ezt megfelelően kezelni és utána folytatni a munkát?
K. N.: Tény, hogy a negatív élmények néha mélyebben beleivódnak az emberbe, mint a pozitívak. Néha nem is tudatosul bennünk, hogy lelkileg mennyire megvisel egy kisbaba elvesztése vagy egy súlyosabb betegség, szövődmény kialakulása. Csak később vesszük észre, hogy kevesebbet eszünk a szokásosnál, idegesebbek, levertebbek vagyunk. Velem is előfordult, hogy visszagondolva jöttem rá, hogy egy nem kellően feldolgozott veszteségélmény, trauma áll az ilyen tünetek mögött. Egy trauma a kórházi személyzetben is komoly nyomot hagyhat, a kiégésben is nagy szerepet játszik. Éppen ezért fontos lenne egy pszichológus jelenléte az osztályon, aki a szülőkön túl az ott dolgozó orvosokkal és ápoló személyzettel is foglalkozna. Ez egy jövőbeli tervünk.
Házipatika.com: Nyilván az elején is tudta, lesznek nehézségek. Miért választotta éppen ezt a szakmát?
K. N.: Még egyetemre jártam, amikor a pécsi klinikán elkezdtem koraszülöttekkel dolgozni, ami annyira megfogott, hogy a szakdolgozatomat is ebből írtam, illetve tudományos diákkörös munkában is részt vettem ezen a területen. Már ott megfogalmazódott bennem, hogy ez lesz az én utam. Nagyon jó dolog látni, ahogy gyógyulnak, erősödnek ezek a babák, és közben a szemünk előtt formálódik egy család. Óriási motivációt ad az, amit nyújtani tudunk nekik. Emellett ez egy különösen nagy kihívást jelentő szakterülete a gyermekgyógyászatnak: nemcsak az nehéz, hogy életben tartsuk az újszülötteket, hanem az is, hogy megfelelő életminőséget biztosítsunk számunkra a későbbiekben. Szerintem az is vonzó benne, hogy ez egy rendkívül dinamikusan fejlődő ágazat, mindig lehet és kell is újat tanulni.
Házipatika.com: Mi az eddigi legszebb, munkájához kötődő emléke?
K. N.: Nagyon nehéz egy ilyet kiválasztani. De azt hiszem, az egész centrum egy 25. hétre született lombikos babának drukkolt eddig a legjobban. Ő donor hímivarsejtből fogant, és mikor a szülei szembesültek a koraszülés lehetséges komplikációval, teljesen lemondtak róla, kijelentették, hogy ők nem akarnak beteg gyereket. A PIC-en egyébként is minden babáért odatesszük szívünket-lelkünket, de érte pluszban dolgozott mindenki. Végül jóra fordult a sorsa, örökbe tudtuk hazaadni egy gondoskodó családnak. Ezt mindannyian megkönnyeztük.
Házipatika.com: Ahogy ön is említette, a koraszülöttek ellátása folyamatosan fejlődő szakterület. Mit gondol, meddig juthat még el a technika?
K. N.: Ezt nagyon nehéz megbecsülni, hiszen eddig is egészen elképesztő előrelépések történtek. Zajlanak már állatkísérletek például mesterséges méhekkel, ahol az orvosok igyekeznek olyan körülményeket biztosítani a magzat fejlődéséhez, mint ami az anyaméhben is adott. Több országban már a várandósság 22. hetétől számítják az életképességet, vagyis ott már olyan pici babákat is intenzíven gyógyítanak. De a terhességi kornál szerintem fontosabb a minőségi túlélés, hogy minél kevesebb szövődménnyel tudjanak felnőni a jövőben a koraszülöttek. Várhatóan ez is javulni fog a következő években, hiszen rohamtempóban fejlődnek a technikai adottságok.
Legjobban: