"A barackmagnak mint "rákgyógyszernek" a története igazi amerikai sztori, amelyik bővelkedik szenzációs történeti elemekben: felfokozott remények és fájdalmas csalódások, "csodás gyógyulások" és tragikus sorsok, pénzhajhász áldoktorok és kihasznált betegek, bírósági ügyek jelzik tanulságos útját, amelyből egy jobb tollú író könnyedén tudna egy egész könyvet írni" - kezdi posztját a Ködpiszkáló egyik bloggere. És itt az idő, hogy tisztázzunk, mi igaz a híresztelésekből, mi nyert bizonyítást, és mi az, amit érdemes tudatosítani, mielőtt akár kemoterápia helyett választjuk a B17-vitamin-kezelést.
A B17 hódító útja
Az egyes csonthéjas gyümölcsök magvában (pl. barack, keserűmandula) előforduló amigdalin és annak félszintetikus származéka, a B17-vitaminként is emlegetett letril (laetrile) egyaránt az ún. cianogén glikozidok közé tartozik, a béta-glükozidáz enzimek hatására cukormolekulára, benzaldehidre és hidrogén-cianidra bomlanak. A B17-vitamin elnevezésről jó tudni, hogy önkényes, mivel sem az amigdalin, sem a laetrile nem nélkülözhetetlen az emberi szervezet számára, tehát nem vitamin.
Az amigdalint francia vegyészek állították elő az 1800-as évek végén, majd később pirula formájában forgalmazták, daganatos betegek gyógyítására, de túl toxikusnak bizonyult, és alkalmazását beszüntették. Később az id. és ifj. Ernst T. Krebs vették fel újra a fonalat az 1960-as években, szabadalmaztatták a laetrile előállítását, azóta pedig - a fokozódó társadalmi érdeklődés mellett - használták egymagában, vagy ún. anyagcsere-terápiával társítva, amely különleges étrendet, nagydózisú vitaminokat és hasnyálmirigy enzimeket foglalt magában. A B17 azóta óriási rajongótábornak örvend.
Hatékony egyáltalán?
Ha kíváncsi arra, hogy milyen visszásságok, áltudományos híresztelések terjednek a B17-vitaminról akár szájról-szájra, akár a csodás gyógyulással kecsegtető netes oldalakon, olvassa el a teljes blogbejegyzést "Barackmagkultusz" címmel a Ködpiszkálón.
