Mese és valóság
Egy kapcsolat általában meséhez illően indul, nagy virágcsokrok, széles mosoly, kedves bókok, kacér kijelentések, meghitt összebújások, szenvedélyes szeretkezések, de mi történik ezután? Miért fordul akár az ellenkezőjébe? Hogyan alakul a mesében lévő szereplők sorsa? Egyáltalán mi az a szerelem? Az érzés, mely bennünk munkálkodik, jóllehet más váltotta ki belőlünk.
Aki objektív tud maradni és nem a magánytól való félelem vagy unalom sodorja más karjaiba - hogy végre történjen valami -, figyelni tud az apró jelekre és a másikra, az fantasztikus kapcsolatot alakíthat ki magának. Társ- és párkapcsolatot egyben. Ekkor nem a szerencse számlájára írja majd a történést, hanem megdolgozik érte, saját kezébe veszi élete irányítását.
Első lépésben érdemes egyedül élve tisztáznunk a bennünk lévő gondolatokat, érzelmeket. Miért? Mert azt viszünk bele egy kapcsolatba, ami bennünk van. Ha nincs bennünk stabilitás, félünk tudat alatt, hogy elveszítjük másik felünket és ez megmérgezheti a kapcsolatot. Így lesz az érintésből makacs kapaszkodás, ragaszkodás. Tehát önismeretre van szükségünk. Ha tudom ki vagyok, jobban ismerem a vágyaimat, félelmeimet, árnyoldalaimat, korlátjaimat. Ezáltal tudom kezelni azokat, valódi önmagam tudok lenni, még akkor is, ha rám nagy befolyást gyakorol az érzéseivel egyetemben. E nélkül könnyen elveszhetnék ebben az állapotban, elfeledve saját magamat. És, ha a hajónak nincs kapitánya, könnyen eluralkodhat a fejetlenség.
Apró jelek tanulsága
Ismerem önmagam, ennek folyománya, hogy az első alkalommal is hű maradhatok magamhoz és nem megyek bele olyan játékba, ami hazugság lenne, hiszen nemcsak szavakkal lehet hazudni, tettekkel is. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem passzolunk egymáshoz és továbbkeresek.
Az igazság minden pillanatban megmutatkozik és minimum végtelen oldala van. Maximálisan odafigyelve társunkra , átérezzük őt, az apró jeleknek hangsúlyt tulajdonítunk, így viszonylag objektív képet kaphatunk róla. Megmutatkozik az illető jelleme. Minden egyes pillanat árulkodó jel a másikról. Ahogy gesztikulál, amekkora távolságot tart, ha közelítünk felé, ahogyan ránk pillant, amilyen módon beszél, szavai és hangsúlya használata, amennyire rugalmasan és gyorsan reagál mikor érzelmeiről kérdezzük, felszabadultsága, öltözködése, gondolkodása, felelősség vállalása stb. Ezek mind apró jelek, melyből összeáll a kép. Persze nem muszáj feldarabolnunk a valóságot, az is elég lehet, ha egyszerűen ráérzünk a lényegre. A saját érzésünk mellett, vegyük észre és gondolkozzunk el a másikon, mérlegelve azokat, a tudatos döntéshozás érdekében. Ha csak eszünkre hagyatkozunk, akkor ezt a tudomány pragmatikus dezemocionalizáltságnak (kizárólag racionális, észbeli impulzusokra figyelés) tartja. Az sem jó, amikor elragadnak az érzelmek szalmaláng módjára (szangvinikus temperamentum) és semmi nem számít, mert előbb utóbb kiderül, hogy elhamarkodtuk a dolgot. Kérdés, hogy hosszú vagy rövid távú játékosok vagyunk-e.
Se vele, se nélküle?
Ha jönnek a problémák, megoldandó feladatok, kihívások, melyből rengeteget tanulhatunk, eldönthetjük, hogy kifogásokat keresünk, vagy megértjük, megoldjuk azokat. Vagy megváltoztatjuk a helyzetet, ha ebben van konszenzus és partner benne a szívünk és eszünk választottja, vagy kilépünk belőle. Sokan azonnal szakítanak és nem társuk elől, hanem önmaguk elől menekülnek valójában. Újra előjönnek az elcsúszások, ezúttal egy újabb partnerrel. Néhányan megtapasztaltuk már azt az állapotot, amikor beleragadva egy kapcsolatba, semerre sem szeretnénk menni. Túl fájdalmas lenne, mert be kellene vallani magunknak, hogy tévedtünk, rosszul választottunk, nem hozzánk méltóan viselkedtünk. Nem szeretnénk ezt elismerni, így a múlt élményeibe temetkezünk, arra vágyva, hogy hátha előjön újra ez az állapot, ez az érzés. De vajon érdemes várni a boldogságra, vagy inkább nekünk kell érte megdolgoznunk, megtalálnunk?
Inkább ő, mint a magány
A megalkuvásnak ennek a formája, melyre a cím is utal, sajnos igen jellemző. Előfordul, hogy félünk a magánytól, pedig sohasem éltük még meg teljes valójában. Tehát attól félünk, amit nem ismerünk. Így nem is ez a valódi félelem tárgya, valójában a félelemtől félünk és az ismeretlentől. Pedig sokszor ez egy nagyszerű alkalom, hogy megismerjük önmagunk rejtett, fájdalommal teli zugait. Szembesülünk, hogy eddig szerepeket játszottunk, nem kezeltük partnerként szerelmünket, hanem negatív aspektusait fürkésztük. Most leomlott a páncél, a kérdés, hogy így, védtelenül merre megyünk tovább. Merünk-e a belső hangunkra hallgatni, adni önmagunkat, szőröstül bőröstül, odafigyelve kedvesünkre is és szembenézve a félelemmel, megerősítve saját belső értékeinket?
Soha nem kell senki
A pszichológia beszél egy elhárító mechanizmusról, amit izolációnak hív. Ilyenkor az a jellemző, hogy tárgyilagos hangnemben beszélünk erős, érzelmeket tartalmazó kötődéseinkről, kapcsolatunkról. Mintha nem számítana csöppet sem ez az emocionális, érzelmi töltet. Ez idővel savanyúságba is burkolózhat. Kinövesztjük páncélunkat és már nem hiszünk abban, hogy párosan szép az élet. Egyszerűbb keserűen elítélni a másik nemet, mert csalódtunk (elvárásainkban). A meg nem értett zseni szerepét megélni, nem túl lelkesítő.
Azért fontos, hogy megfelelő párkapcsolatban éljünk, mert ez a jól működő, kellemes hangulatú, szeretettel és bizalommal teli család alapkritériuma. Hiszen egy olyan ház, amelynek nincs alapja, vajon mikor dől össze, a benne lakók életét megkeserítve? Ne hagyjuk, hogy ez a sors jusson osztályrészül, vegyük kezünkbe a gyeplőt és munkára fel, az önsajnálat fölös energiáit felhasználva csodákra vagyunk képesek.
