Akár tizenöt éve is kitaposott utakon jártunk, érettségiztünk, továbbtanultunk, tárt karokkal várt minket a munkahelyünk. Ma már azonban rengeteg út közül választhatunk. Minden eddiginél nagyobb sikereket érhetünk el, de nagyobb a kockázata a rossz lépéseknek is. Megnyugvást adhat, hogy rajtunk is múlik: családi életet élünk vagy „megszakadunk” a munkában. Sokaknak azonban kicsúszik kezükből az irányítás.
A munkamánia (angol szóval: workoholism) probléma mindenütt a fejlett világban. A japánokról tudható, hogy szorgalmuk a teljesítőképesség határát súrolja. Sok az olyan munkavállaló, aki szabad elhatározásából hat, olykor hét napot dolgozik egy héten. Angliában pszichológusok százai foglalkoznak a függőkkel, több mint hárommillió szenvedélybeteg egészségét és kapcsolatait rombolja a munkaláz.
Túl sok a csábítás
Bár a probléma kétségkívül jelen van nálunk is, sajnos nem kap ilyen figyelmet. Egészen más az átlag munkafüggő Nyugaton, mint nálunk. Ott gyakori, hogy egy üzletember élete során már annyi pénzt keresett, hogy ha akarná sem tudná elkölteni. A család kiváló életszínvonala ellenére sem tud azonban leállni, és több időt tölteni a szeretteivel.
Magyarországon azonban a megfeszített munka sokszor valóban csak a megfelelő boldoguláshoz elegendő. Igaz, sok olyan munkafüggőről tudunk, aki fix fizetésért dolgozik, tehát nem a rövid távú bevétel az alapmotívum.
Bár nálunk a munkafüggők többsége még nem ebből a csoportból kerül ki, nálunk is kialakult már egy igen jómódú réteg. A rendszerváltás óta soha nem élvezett gazdagságot kaptunk az életstratégia megválasztásában. Ám nem tanultuk még meg, hogyan gazdálkodjunk az energiánkkal. Megszűnt a nyolctól négyig tartó műszak, a szerető család ideálképe.
Kiderült, hogy nem is olyan könnyű megtartani az egészséges arányt a különféle szerepek között, ha szabad kezet kapunk. Ezen emberek jövedelme már jóval meghaladja fogyasztói igényeit, mégsem tudnak változtatni életmódjukon. Túl sok a csábítás, a társadalmi nyomás, ami ez ellen szól.
Munkafüggő lehet abból, aki az élet más területein sikertelen. Lehet, hogy a társadalmi ingerkeltés (anyagi értékek, autó, ház, nyaralás, mindenből a legjobb) befolyásolja ilyen módon. Lehet, hogy főnökei elvárásainak akar erején túl megfelelni.
Az is jellemző, hogy az ilyen emberektől gyermekkorukban magas szintű teljesítményt vártak el, mindennél többre becsülték a jó iskolai eredményt.
A nőket munkafüggőségbe hajszolhatja az úgynevezett „üvegplafon” jelenség is, vagyis hogy egy nő – dolgozzon bármely szférában is – csak egy bizonyos szintig juthat előre a ranglétrán. Igaz, sosem mondja senki (ez talán nem is tudatosul), hogy azért nem nevezik ki középvezetőből felsővezetővé, mert nő. Sok tehetséges nő gondolja úgy, megkapná a pozíciót, ha még keményebben dolgozna. Ennek az útnak szintén a munkabetegség lehet a végállomása.
Értelmetlen áldozatok
Egy pszichológus úgy fogalmazott: minden sikeres vezető beteg. Célozva arra, hogy a meggyőző siker ma csak óriási egészségi és magánéleti áldozatok árán érhető el.
Némileg eufemizmus a munkafüggőség megjelenése, hiszen az ebben szenvedőket valójában nem a munkavágy hajtja, hanem a karrier és a siker iránti vonzalom. Helyesebb volna tehát karrierfüggőnek, sikerfüggőnek nevezni őket.
Dr. Perczel Tamás egyetemi docens több, az üzleti életben jól ismert magyar felsővezető pszichológus tanácsadója, nem egy munkafüggőt kezelt már. Bár a hozzá fordulók többnyire nem emiatt keresik fel, a probléma csak a sokadik összetevője egy zaklatott életmódnak.
A pszichológus szerint ahhoz, hogy a „mániára” koncentráljanak, először el kell azt fogadtatni az illetővel – aki többnyire vagy nem ismeri el, hogy függő, vagy úgy véli, nem képes ezen változtatni, mivel státusza megkívánja a megfeszített munkát. Ahhoz, hogy valaki visszavegyen a tempóból, először felül kell vizsgálnia megszokott életét. Ez azt is jelenti, hogy egyes részeit meg kell tagadni. Ez nem könnyű egy olyan embernek, akinek fontos értéket képvisel a megbízhatóság, a jó döntés meghozatala minden körülmények között.
A szenvedély mindig tudatos választások következménye, senki nem lesz munkafüggő csak azért, mert a környezeti nyomás belesodorja. Kétségtelen, egy idő után kialakul a kényszerpálya, és nem könnyű az egyik pillanatról a másikra visszafordulni a jó ideje helyesnek ítélt úton.
Mániások
Anikó 38 éves, háztartásbeli, Ferenc, a férje egy multinacionális cég ügyvezető igazgatója. Két lányuk van, a tízéves Janka és a hatéves Virág.
„A férjem munkamániás, kétség sem férhet hozzá. A gyerekek születésekor azt reméltem, hogy majd több időt töltünk együtt, és igazi család leszünk végre. Megvolt ugyan mindenünk, de végül teljesen egyedül neveltem a lányokat, úgy éreztem magam, mintha egyedülálló anya lennék. Habár ma is én vigyázok a gyerekekre, segítek a leckében, és minden házimunkát megcsinálok, bűnösnek érzem magam, ha csak egy kis időt is magamra szánok, mert tudom, hogy közben Feri milyen keményen dolgozik értünk. Bár látszólag jól van, aggódom az egészségéért. Igaz, mindig együtt vacsorázunk, testileg is jól megértjük egymást, de csak a szülinapokra, esküvőkre megyünk együtt. A múltkor a jó bizonyítványért megígérte nekik, elvisz minket egy velencei vakációra. De olyan óvatosan mondta... Nem vagyok benne biztos, hogy be is fogja tartani, amit ígért. Nem hiszem, hogy képes lenne valaha is leállni” – meséli Anikó.
A férj elismeri ugyan, hogy túlzásba viszi a munkát, de azt mondja, ezt a családjáért is teszi. „Nyolckor kezdek, hét előtt nem érek haza. Hat napot vagyok bent egy héten. Vasárnap viszont mindig otthon vagyok. Igaz, egész nap csak alszom, hogy kipihenjem a hetet. A lányok sokszor kérnek, menjek el megnézni a táncórájukat. »Tudjátok, hogy dolgoznom kell« – mondom, és lelkiismeret-furdalásom van. De azzal nyugtatom magam, mindezt értük teszem. Különben nem lehetne nagy kertünk, videónk, számítógépes játékaink, nem járhatnának a legjobb iskolába. A nagy tervem egy saját céget alapítani. Be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok rá. Akkor majd visszaveszek a tempóból, és Anikóval mesés életünk lesz” – nyugtatja magát is Ferenc.
Megszállottak
Farizeus módon viszonyulunk ehhez a függőségi típushoz, hiszen a munkafüggő szűk környezetén és önmagán kívül nem árt senkinek, sőt, hasznot termel a társadalomnak. Ez a szenvedély – az alkohollal, droggal ellentétben – nem egyértelműen káros. Ha valaki negyvenéves korára belepusztul a stresszbe és a fizikai kimerültségbe, nem betegnek, hanem hősnek tartjuk. A munka becsülete elkendőzi a valódi problémát.
Warr angol pszichológus a munkát a vitaminszükséglethez hasonlította. Rámutatott, hogy bár mindkettő jótékony hatású, túlzásba vitt alkalmazása már méregként hathat. Viszonylagos tehát, hogy problémának nevezhetjük-e. De tény, hogy ezeknek az embereknek más életterületei általában kiüresednek.
Határátlépés
Egy biztos: átléptünk egy határt, ha azt érezzük, hogy már nem tudjuk megkülönböztetni állásunk betöltőjét attól, akik valaha voltunk. Önálló személyiségből egy függő eszköz, alkalmazott lettünk. Ezt észre kell vennünk, különben előfordulhat, hogy a feszültség betegség formájában figyelmeztet.
Pszichénk – ha nem is tudatosan – így védekezik az erőnkön felüli megterheléssel szemben, és kényszerít ki némi pihenőidőt. Megfigyelhetjük, hogy sokan, akik állásukban megszokták a stressz jelenlétét, szabadidejükben sem tudnak meglenni nélküle.
Ezért gyakori, hogy egy menedzser ahelyett, hogy egész vasárnap egy könyvbe temetkezne párja oldalán, ejtőernyőzni vagy sziklát mászni jár, és egyik partnert a másik után „fogyasztja”. A stressz nem feltétlen negatív fogalom, kontrollált formában nagyon is szükségünk van rá. Alkotó energiát biztosít, teljesítményre sarkall. Tartsuk hát kordában!
IX. évf. / 1. szám
