A vérképző szervek betegségeinél, vérzéssel járó kórképeknél, daganatos betegségek szövődményeként, szívműtétkor vagy balesetben elszenvedett nagyarányú vérvesztéskor szükség van az elvesztett vér pótlására. Erre eredményesen csak azután volt lehetőség, hogy Landsteiner felismerte, nem mindegy, ki kinek a vérét kapja.
Az egyik ember vére nem cserélhető szabadon a másikéval. Ha válogatás nélkül adnánk vért egyik személytől a másiknak, súlyos, életveszélyes túlérzékenységi reakciót váltanánk ki. Ha valaki vérsejtjeit kis üvegtálon összekeverjük egy másik ember nem ugyanabból a vércsoportból származó vérsavójával, a vérsejtek szabad szemmel láthatóan összecsapzódnak. Ezt a jelenséget agglutinaciónak hívjuk. Ugyanilyen összecsapzódást idéz elő az is, ha csoportidegen vért adunk be egy betegnek. Landsteiner az összecsapzódás jelensége alapján az embereket négy vércsoport-osztályba sorolta. Ezek a klasszikus vércsoportok az A, a B, az AB és a O (nulla). Azt is megfigyelte, hogy az A vércsoportúak vére tartalmaz egy olyan ellenanyagot, ami kicsapja a B vércsoportúak vérét, és a B-sek pedig egy olyat, ami agglutinálja az A vércsoportúak sejtjeit.
Ezeket az antitesteket, vagy más néven agglutinineket a görög ABC betűivel jelöljük. Így az A-sok vére béta, míg a B vércsoportúak alfa agglutinint tartalmaznak. Az AB vércsoportúaknál megtalálható mind az A, mind pedig a B antigén (más néven agglutinogén), ezért nem tartalmaznak sem alfa, sem béta antitestet, hiszen akkor saját vérüket csapnák azok ki. A O vércsoportúak viszont nem rendelkeznek sem A, sem B antigénnel, ezért bennük megtalálható mind az alfa, mind pedig a béta antitest. Hogy az élet ne legyen olyan egyszerű, ez idáig közel hatszáz különböző antigént azonosított a tudomány a vörösvérsejtek felszínén, de ezek legtöbbjének szerencsére a vérátömlesztés szempontjából csekély jelentősége van.
Az A, B, O vércsoportok felismerése és a vércsoport-meghatározás szakszerű kivitelezése ellenére a század első felében előfordultak súlyos transzfúziós szövődmények. Feltűnt, hogy ezek a komplikációk nagyon gyakran jelentkeznek olyan nőknél, akiknek olyan gyermekük született, akiknél a vörösvérsejtek szétesését tapasztalták. Ezt felismerve, a döntő kísérleteket ismét Landsteiner és munkatársa, Wiener végezték 1940-ben. A Rhesus macacus nevű majom vérét adták be nyúlnak és tengerimalacnak. A nyúl és tengerimalac széruma a beavatkozást követően olyan antitestet tartalmaztak, amik a majom vérét kicsapták. A meglepő felfedezés az volt, hogy a tengerimalac, illetve nyúl véréből előállított antitest szérum nemcsak a majom, hanem az emberek 85%-ának vörösvérsejtjeit is kicsapták, agglutinálták. Ezeket az embereket RH-pozitívnak nevezték el, míg azokat, akiknél reakció nem lépett fel, RH-negatívnak. Ez után az izgalmas felfedezés után még azt is megállapították, hogy sem az RH-pozitív, sem pedig az RH-negatív emberi szérum nem tartalmaz semmilyen RH-ellenes antitestet. Viszont az RH-negatív emberek RH-ellenes antitestet termelnek, mihelyt találkoznak RH-pozitív vérrel. Vagyis, ha valaki soha nem találkozott RH-pozitív vérrel és RH-negatív, akkor az első ilyen vérrel történő találkozáskor még transzfúziós reakció nem lép fel, de szervezete elkezd RH-ellenes antitestet termelni, és a legközelebbi találkozáskor már kicsapja a betolakodó RH-pozitív vért. Ez a helyzet alakul ki akkor is, amikor RH-negatív anyának RH-pozitív magzata születik.
Az első esetben baj még nem történik, de a második terhességnél az ellenanyag átjut a placentán (méhlepényen) keresztül a magzat RH-pozitív véréhez, és kicsapja azt. Ez azonban megelőzhető azzal, hogy minden terhesnél előzetes vércsoport vizsgálatot végzünk. Ha RH-negatív az anya, akkor a szülés után közvetlenül anti-D savót kell az anyának kapnia. Ez az ellenanyag mennyiség elegendő ahhoz, hogy az anyai vérpályába jutott RH-pozitív vörösvérsejteket elpusztítsa, és az anyai szervezetet becsapva, abban ellenanyag termelés ne induljon meg. Így nyugodtan mehet neki a második baba kihordásának is.
Talán az előbbiekből mindenki számára világossá vált, hogy az A, B, O vércsoportokon kívül az RH-vércsoport az, ami nagy bajt okozhat vérátömlesztéskor. Bár számos antigént fedeztek fel még e két fő csoporton kívül is a szakemberek, és bár soknak közülük nincsen jelentősége, néhányat mégis felhasználnak a szakemberek a vért adó és kapó közötti legnagyobb vérazonosság megtalálására.
A vérátömlesztés reakcióit a legkisebbre szorítandó, a szakemberek óvakodnak a teljes vér adásától. Vörösvérsejt vesztésének pótlására olyan vörösvérsejt szuszpenziót készítenek, amiből eltávolítják az allergiás reakciókat fokozható fehérvérsejteket. Ha vérlemezke (thrombocyta) hiány van, akkor thrombocyta szuszpenziót adnak, bár ennél a megfelelő donor kiválasztása sokkal nehezebb, mint a vörösvérsejtnél.
Egyszer bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, hogy rászorulunk embertársaink segítségére. A vérellátó osztályokon dolgozó orvosok, nővérek naponta harcot vívnak azért, hogy megfelelően jó és mennyiségben is elegendő vérkészítménnyel láthassák el rászoruló embertársainkat. Ehhez azonban elegendő vérrel kell rendelkezniük. A véradással olyan jót tehetünk, aminek ellenértéke az a megnyugtató tudat, hogy ismeretlenül, anyagi ellenérték nélkül segítettünk emberéletet menteni.
