A háború a legrosszabb dolog a világon, ahol nincs jó és rossz, de nyertes sem - röviden ez az üzenete annak a rövid párbeszédnek , amelyet múlt szerdán osztott meg Herczeg Zsolt újságíró és "apablogger" a szerzői oldalán. A sors fintora, hogy egy nappal később a közelünkben kitört egy háború, ugyanis kezdetét vette a 2022-es orosz invázió Ukrajna ellen. Emiatt pedig számos magyar szülőnek kell felkészülnie arra, hogy a saját bizonytalanságuk és aggodalmaik mellett gyermekeik kérdéseivel, félelmeivel is szembenézzenek, és a lehetőségekhez mérten megpróbálják fenntartani - vagy visszaállítani - a nyugodtságot és a biztonság érzését. Ez pedig korántsem egyszerű kihívás.
Bizonytalanság, feszültség, érzékenység
A háború ténye mindenesetben elszomorító. A mostani fegyveres összecsapás híre viszont talán az átlagosnál is jobban felkavarta a magyarokat, hiszen a jelenlegi válsághelyzet az eddigieknél jóval közelebb van. A bujkáló és menekülő ukrán családokat látva pedig még erősebb érzelmek uralkodhatnak el rajtunk. A közösségi oldalak háborús posztjai alatt számos szülő számol be arról, hogy könnyekkel küzdenek, amikor arról olvasnak, hogy Ukrajnában pincébe menekítik a gyerekeket, vagy akár csak meghallják a "háborús árva" kifejezést. Akaratlanul is belegondolunk abba, hogy mi nem akarjuk ugyanezt a saját gyerekünknek, de még az ellenségeink utódainak sem kívánnánk soha ilyen borzalmakat.
"Van abban valami hihetetlenül szürreális, hogy ma reggel még azon izgultam, hogy jól fogja-e érezni magát a gyerekem az ovis farsangi bálban, vajon minden elemét bepakoltam-e a jelmezének? Istenem, olyan apróságnak tűnik ez most" - írta az egyik édesanya. "Olvasom, hogy egy édesanya kéthetes babával elindult át a határon a háború elől. Egy kéthetes babával, akinek nem lenne szabad, hogy más dolga legyen, mint otthon, anyukája karjában, biztonságban, ilyen csip-csup dolgokat tenni" - így egy másik szülő. Sokan pedig arról mesélnek hozzászólásaikban, hogy fel sem tudják fogni, hogyan történhetnek még ilyen tragédiák a mai világban.
A gyerekek is érzik, hallják, látják
Sokszor hallhattuk már a mondást, hogy a gyerekek megérzik és átveszik szüleik feszültségét, érzéseit. Ez jellemzően kétféleképpen csapódik le: a kicsik vagy kezelhetetlenebbé és nyűgösebbé válnak, vagy látványosan megnő a szeretet, a figyelem és a gondoskodás iránti igényük. Erről árulkodik annak az édesanyának a kommentje is, aki azt írta: "Nem kellett mondanom semmit és mégis érezte, hogy valami más, hogy az anyukája izgatottabb, feszültebb. Magától mondta, hogy 'Anya, ma, kérlek, legyen ottalvós buli nálad'."
A gyerekeket szétfeszítő feszültség azonban nem feltétlenül csak belőlünk, a mi bizonytalanságunkból táplálkozhat, hanem abból is, hogy a családon kívüli környezetükben, közösségeikben is számos információt hallanak, amelyeket nem mindig tudnak megfelelően értelmezni és feldolgozni. Több szülő is osztott meg hozzászólásban olyan történeteket, amelyek szerint a gyerekek sírva kérdezték: ugye az ő apukájukat nem küldik harcolni? Ezt a félelmét a legtöbb gyerek szinte ugyanúgy fejezte ki:
- "Anya, attól félek, hogy apát beültetik a tankba és háborúba küldik."
- "Nem adom az apukámat!"
- "Anya, ugye apát nem viszik el?"
Sokakat megijeszt továbbá az a gondolat is, hogy a hozzájuk hasonló, velük egykorú gyerekeknek most miket kell átélniük, őket vajon meg tudják-e védeni a szüleik.
"Én is félek, mégis biztonságot kell nyújtanom"
Érthető, hogy most nehéz erősnek maradni, de ha kiborulunk, vagy egész nap csak a háborún aggódunk, akkor azzal csak még jobban megijesztjük a gyerekeket. A legjobb forgatókönyv Sárosdi Virág gyógypedagógus-logopédus szerint az, ha mi mesélünk először a gyermekünknek arról, hogy mi történik jelenleg Ukrajnában, így azonnal el is oszlathatjuk az esetlegesen felmerülő kétségeit, félelmeit. Az elmúlt napok után azonban aligha maradt olyan gyerek, aki ne hallott volna a történtekről az óvodában/iskolában, a rádióból/tévéből, vagy akár a buszon beszélgetőktől. Nagyon fontos tehát, hogy otthon meg tudják beszélni velünk ezeket. Arra viszont jobb, ha felkészülünk, hogy a szorongó gyerek valószínűleg nem egyik napról a másikra nyugszik majd meg.
A szakember azt javasolja, hogy a válaszainkat mindenképpen a gyermekünk életkorához igazítsuk, és lehetőleg kerüljük a "háború van a szomszédban" megfogalmazást. Egy 5-6 éves gyereknek ugyanis a "szomszéd" szó az otthonuk melletti lakást, házat jelenti, ezért a kelleténél sokkal közelebbinek érezheti a fenyegetést. A szerző személyes élményét is megosztotta, hogy még jobban érzékeltesse, milyen fontos a szülők által nyújtott érzelmi biztonság. "Nekem az sokat számított gyerekként, hogy az anyukám azt mondta, egyelőre nincs mitől félnünk, és ígéri, hogy szólni fog, ha veszélyes lesz majd a helyzet" - mesélte. "A kisgyerekes szülő feladata, hogy bármilyen szörnyűségből álomvilágot teremtsen" - ezt pedig az egyik kommentelő írta, megemlítve Az élet szép című filmet, amely számos díjat, köztük 3 Oscart is elnyert. (A történet a második világháború idején játszódik. Amikor a félzsidó férfit és fiát koncentrációs táborba viszik, az apa úgy próbálja megvédeni gyermeke lelkét a háborús borzalmak közepette, hogy azt mondja neki, ez az egész csak egy játék, és a győztes nyer egy tankot. A fiú végül élve kijut a táborból.)
A legfontosabb tehát az, hogy a lehetőségekhez mérten próbáljuk megnyugtatni gyermekeinket, viszont nyitottak legyünk az őket kínzó kérdésekre is. Nem szabad továbbá elfelejteni azt sem, hogy mi hogyan nyugtathatjuk meg saját magunkat: csak megbízható forrásból tájékozódjunk, minimalizáljuk a hírfogyasztást és a kommentek olvasását, fókuszáljunk az "itt és most"-ra, valamint végezzünk olyan tevékenységeket, amelyek hasznunkra válhatnak a lelki egészségünk fenntartásában, például meditáljunk vagy sportoljunk.