Hol van az emlék, ami nem jut az eszünkbe? - 2.

Kétségtelen, hogy a memória romlása különféle betegségek jele is lehet, de ha ennek lehetőségét kizártuk, tulajdonképpen örülhetünk, ha néhanapján feledékenyek vagyunk. Legalábbis ezt állítják azok a tudósok, akik szerint a világ megértéséhez, elviseléséhez, az információk értelmes feldolgozásához, sőt a kreatív gondolkodáshoz is szükséges a felejtés. Tulajdonképpen könnyű belátni, hogy ha az összes helyszínt, amelyen valaha parkoltunk az autónkkal, vagy minden reggelit, amit elfogyasztottunk, megőrizné az emlékezetünk, inkább előbb, mint utóbb képtelenek lennénk gondolkozni.

A világ legismertebb emlékező-fenoménja, az orosz Cseresevszkij egyetlen ránézésre meg tudott jegyezni több tucat számjegyből álló hosszú számoszlopokat, és ezt az emlékképet hónapok, sőt évek múlva is fel tudta idézni, mégpedig úgy, hogy elölről vagy hátulról egyaránt képes volt felsorolni a több ezer számjegyet. A híres orosz pszichológus, Alexander Luria 30 éven keresztül kísérte nyomon a számoló-fenomén sorsát, és sokszor végzett vele kísérleteket. Az ő feljegyzéseiből tudjuk, hogy Cseresevszkij igen nagy árat fizetett rendkívüli képességeiért. Csak azt tudta megérteni, amit látványként fel tudott idézni, az elvont fogalmakat egyáltalán nem értette, ha egy szónak két különböző jelentése volt, vagy egy tárgynak két neve, ez az egyszerű beszédben is megakasztotta. Mindennek tetejébe alig tudott olvasni, mert a szavakat alkotó betűk nem kapcsolódtak össze benne az ismert jelentésekké. Sajnos Cseresevszkij rendkívüli agyát halála után nem őrizték meg a tudomány számára, pedig a mai technikákkal már igen sokat megtudhatnánk a különleges képességek anatómiai, biokémiai hátteréről.

Ez a példa is bizonyítja, hogy az emlékezés fontos mozzanata a felejtés: a folyamatosan bennünket érő információk jelentős részének azonnali vagy rövid időn belüli törlése. Olyannyira fontos a szelektálás, állítják egyes agykutatók, hogy az egész emlékezést meg lehet közelíteni a felejtés oldaláról. Michael Anderson, az oregoni egyetem memóriakutatója szerint, ha nem emlékszünk arra, hogy mit reggeliztünk, az nem azt jelenti, hogy elfelejtettük, hanem valószínűleg az agyunk nem is ítélte megjegyzendő információnak. Pontosabban nem ítélte olyan információnak, amit elérhető távolságban kell őrizni. Ha nagyon akarnánk, mert nagyon fontos lenne, fel tudnánk idézni, és léteznek technikák, amivel ezt meg lehet tenni. Első lépésben azonban amolyan "háttértárolóba" került a reggeli emléklenyomata.

A felejtés és az emlékezés a túlélés szempontjából is érdekes tulajdonságokkal rendelkezik. A kígyótól való, csaknem minden állatban, és az emberben is jelentkező ösztönös félelem bizonyosan genetikailag őrzött emlék, ami az életben maradást szolgálja. Ugyanakkor a természeti katasztrófák túlélői körében végzett pszichológiai vizsgálatok azt bizonyították, hogy lényegesen jobb pszichés állapotban vannak azok az emberek, akik az általuk átéltekre, pl. egy konkrét vizsgálatban az 1989-es kaliforniai földrengésre, tíz év elteltével kevésbé tudnak visszaemlékezni.

A felejtés tehát szükségszerű és a feledékenység sokszor egyáltalán nem kóros, sőt kívánatos, viszont mindez sokba kerülhet az érintetteknek.

Michael Anderson egyik kísérletében arra kérte a résztvevőket, hogy egy héten keresztül készítsenek felejtésnaplót. Mindent fel kellett jegyezniük, amit azért mulasztottak el megtenni, mert nem jutott eszükbe, amikor szükség lett volna rá: a tárgyakat, feladatokat, határidőket, eseményeket, információkat, mind rögzítették, mégpedig az ismételt keresésükre fordított idővel együtt. A naplók összegzésekor kiderült, hogy egy átlagos személy évente körülbelül 40 munkanapnyi időt fordít korábban tudottnak vélt, de időközben elfelejtett információk pótlására, az ebből adódó következmények elhárítására. A kimondottan feledékeny embereknél ez az idő akár a 60 napot is elérheti.