HáziPatika.com: A koronavírus-járvány híressé tette önt - már ha szabad így fogalmaznom. Tavaly március óta szinte nem telik el úgy nap, hogy ne jelenne meg valamelyik tévéműsorban, vagy ne idéznék egy cikkben a szavait. Hogy viseli a reflektorfényt?
Rusvai Miklós: Én még hagyján, szegény feleségem viseli nagyon rosszul. Egy éve ment nyugdíjba, én beszéltem rá, azért, hogy több időt tölthessünk együtt, többet tudjunk foglalkozni a földekkel. Aztán tavaly tavasszal berobbant a járvány, aminek hatására reaktiválódtam, a felségem pedig elég gyakran a fejemre olvassa, hogy nem ezt ígértem neki. Egyébként, "ha ló nincs, a szamár is jó" alapon kerültem a képbe. A járvány kezdetekor többen is megkerestek a média képviselői közül a vírussal kapcsolatban, én azonban mindenkinek azt javasoltam, hogy kérdezzenek inkább más, a "tűzvonalban" dolgozó szakembert, például Szlávik doktort vagy Jakab Ferencet (Szlávik János infektológus, Jakab Ferenc virológus, a szerk.), akik sokkal jobban értenek ehhez. Őket viszont a sajtó elmondása szerint nehéz volt elérni, így előbb-utóbb rám kaptak. Úgy tűnik, értékelték a türelmemet, a készségességemet, azt, hogy a tanári múltamnál fogva - hiszen a diákok is virológiai előképzettség nélkül jönnek az óráimra - igyekszem mindenki számára érthetően elmagyarázni a történéseket. Nekem ez természetes, hivatásomnak érzem a tájékoztatást, az oktatást, a szélesebb körben vett tudományos ismeretterjesztést.
HáziPatika.com: Amikor a földeket említette, akkor a jászapáti és az inárcsi birtokára gondolt, igaz?
R. M.: A jászapáti birtok a nagyszüleimé volt, kárpótlásként kaptuk vissza a kilencvenes évek elején, Inárcson pedig a nyolcvanas években vásároltunk meg a feleségemmel egy tanyát, amihez egy kisebb földterület is tartozik. Születésemkor, az 1950-es években édesapámék a Bajcsy Kórházban (Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet, a szerk.) laktak egy szolgálati lakásban, mivel édesapám ott dolgozott orvosként. Amikor azonban a nővérem tbc-s lett, a szüleim úgy döntöttek, hogy elvisznek valahová, nehogy én is megbetegedjek. Arra gyanakodtak ugyanis, hogy a nővérem esetleg a kórházban kapta el a fertőzést. Így kerültem a nagyszüleim tanyájára, évekig ott nevelkedtem, és ott szerettem meg a tanyai létformát is. Mindig arra vágytam, hogy legyen egy olyan tanyám, mint a nagyszüleimé, ezért vettünk később Inárcson földet, amikor lehetőségünk volt rá.
HáziPatika.com: Azt olvastam, hogy szinte bármilyen mezőgazdasági munkát elvégez a földeken.
R. M.: A birkanyírástól vagy -elletéstől kezdve a szántáson át a szénabegyűjtésig mindent én csinálok. A kaszálás a kedvencem, mert szép, rendezett, jól követhető, mechanikus munka, ráadásul nagyon hasznos is.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
HáziPatika.com: Mit gondol, az állattokkal könnyebb, vagy inkább az emberekkel?
R. M.: Egyformán nehéz. Az állatokkal azért, mert számukra én vagyok az "isten". Tőlem várnak mindent: azt, hogy megetessem őket, hogy megvédjem őket a ragadozóktól, az időjárás viszontagságaitól, vagy, hogy ha betegek, akkor ápoljam és meggyógyítsam őket. Abszolút rám vannak tehát utalva, akár egy kisgyerek, így nagyobb a felelősségem is. Az állattartás évi 365 napon át tartó, 0-24 órás szolgálat. Az emberekkel pedig azért nehéz, mert mindig törekedni kell az udvariasságra, a kölcsönösségre, a tiszteletre, az egymásra való odafigyelésre.
HáziPatika.com: Az édesapja orvosként, az édesanyja gyógyszerészként dolgozott. Ők terelgették a virológusi szakma felé?
R. M.: Inkább a biológiai érdeklődést látták bennem. Eredetileg zoológus akartam lenni, ezért 1971-ben az ELTE-nek a nem tanári biológus szakára jelentkeztem. Oda azonban nem vettek fel, így kerültem az Állatorvostudományi Egyetemre. Az egyetemi évek alatt világossá vált számomra, hogy nagy valószínűséggel valamilyen mikroszkópos szakmában szeretnék elhelyezkedni. Nem tudtam, hogy szövettani laboratóriumba, bakteriológiára vagy víruslaboratóriumba kerülök majd, csak azt, hogy a mikroszkóp a mindenem. Mivel a záróvizsgákon jól teljesítettem, az egyetem Járványtan Tanszékének akkori vezetője, Szent-Iványi Tamás akadémikus meghívott, hogy diplomaszerzés után menjek oda víruskutatónak. Elfogadtam az ajánlatát, és az egyetemen dolgoztam egészen a nyugdíjba vonulásomig. Végigjártam a lépcsőfokokat: tudományos segédmunkatársként kezdtem, aztán egyre feljebb lépdeltem, egészen addig, amíg végül tanszékvezető egyetemi tanár lettem.
HáziPatika.com: Víruskutatóként milyen feladatai voltak?
R. M.: Fogalmazzunk úgy, hogy problémákat kellett megoldani. Ez legtöbbször úgy zajlott, hogy kaptunk egy jelzést arról, hogy valahol az állatok között nagyarányú elhullás, betegség tapasztalható, nekünk pedig meg kellett állapítanunk, mi a baj, hogyan lehetne segíteni. Kimentünk a helyszínre, mintákat vettünk, amelyekből aztán megpróbáltuk kitalálni, hol a probléma gyökere. Ha ez sikerült, akkor a következő lépés az volt, hogy meghatározzuk, milyen vakcina szükséges, vagy, ha bakteriális fertőzésről volt szó, akkor milyen antibiotikummal kell kezelni az állatokat. Természetesen előfordult, hogy egy ismeretlen kórokozót mutattunk ki, ilyenkor elkezdődött a vakcinafejlesztés. Két vakcinának a kifejlesztésében is részt vettem, az egyik szarvasmarha-, a másik juhtüdőgyulladás ellen készült - mindkét munka nagyon érdekes szelete volt az életemnek.
HáziPatika.com: Ön szerint mitől lesz valaki jó kutató?
R. M.: Először is sok türelemre van szüksége, illetve nagyon jó meglátásokra - vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a megszokottól eltérő gondolkodásmódra, arra, hogy ne fogadja el kételkedés nélkül a nyilvánvaló magyarázatokat. Nálam türelemben nincs hiány, de igazán jó meglátásaim - amikor az ember felfigyel valamire, és azt mondja, hogy ez valami különleges dolog, járjunk utána - sohasem voltak. Éppen ezért nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó kutató voltam. Vannak nálam sokkal problémaorientáltabb szakemberek, ráadásul a jó kutatónak a figyelme nem oszlik meg annyira, mint amennyire az enyém. Tanítani egyébként sokkal jobban szeretek. Még most is oktatok az Állatorvostudományi Egyetemen, a közelmúltig pedig az ELTE-n és a Gödöllői Egyetemen is tanítottam, például virológiát, járványtant, immunológiát, méhegészségügyi ismereteket.
HáziPatika.com: A víruskutatás - legalábbis laikus szemmel - elég veszélyes szakmának tűnik. Ha már a képességekről van szó: szükséges-e, hogy egy víruskutató bátor legyen?
R. M.: Sosem fordult meg a fejemben, hogy a szakmám veszélyeket rejthet magában, ebből a szempontból szerintem egy orvos helyzete például sokkal rizikósabb. Mi nagyon biztonságos környezetben dolgozunk, ráadásul mindig viselünk védőfelszerelést is.
HáziPatika.com: Ettől függetlenül bátornak tartja magát?
R. M.: Nem, inkább meggondolatlannak. Mindig is az voltam.
HáziPatika.com: Melyek voltak a legérdekesebb vírusok, amelyekkel a pályája során találkozott?
R. M.: A mézelő méhek vírusait emelném ki. A tanyámon méhészkedek is, így a méhek betegségei különösen érdekelnek. Világviszonylatban is nagyon korán kezdtük el a méhvírusokkal kapcsolatos munkát - az 1990-es évek végén -, itthon pedig gyakorlatilag még most is mi vizsgáljuk egyedül ezeket a kórokozókat. Nagyon keveset tudunk egyébként róluk. Rejtély például, hogyan terjednek, hogyan kerül át a vírus egyik méhről a másikra - nyilván nem úgy, hogy a méhek letüsszentik egymást. (Nevet) Nincs ellenük vakcina sem, tehát különféle egyéb módokon kell megvédeni a méheket, például az immunrendszer támogatásával, az úgynevezett hajlamosító tényezők, vagyis a betegséget előidéző egyéb faktorok csökkentésével.
HáziPatika.com: Nemzetközi tudományos tanácsadóként külföldön is dolgozott. Milyen országokban járt?
R. M.: Németországban két hónapot töltöttem el, Svédországban és Olaszországban pedig egy-egy évet, tulajdonképpen ezek voltak a hosszabb külföldi tartózkodásaim. Úgy volt, hogy Svédországban kint is maradok. Fél év után hazajöttem egy rövid szabadságra, mert nagyon vágytam haza, és miután visszamentem, aláírtam a szerződést újabb fél évre azzal, hogy később meghosszabbítjuk. Ennek ellenére a harmadik hónaptól kezdve már pipáltam a napokat a naptárban, annyira szerettem volna újra itthon lenni. Nem szívesen vagyok külföldön, nem tudom, miért, de bizonytalanul érzem magam.
HáziPatika.com: Mi hiányzott a legjobban itthonról?
R. M.: Akkor már megvolt az inárcsi tanya, és eszembe jutott - emlékszem, szeptember körül járhattunk -, hogy most virágzik az őszi kikerics. Könnybe lábadt a szemem. Arra gondoltam, jaj, istenem, nem láthatom, pedig milyen gyönyörű lehet, milyen jól érezném ott magam, de helyette itt kell gürcölni.
HáziPatika.com: Hogyan éli meg a járványhelyzetet? Másként kezeli egy virológus azt, ami most zajlik, mint egy laikus?
R. M.: Mi kevésbé tartunk a vírustól, hiszen vírusokkal dolgozunk egész életünkben. Én egy pillanatig sem éreztem magam veszélyben, még akkor sem, amikor nem volt vakcina, pedig a veszélyeztetett korosztályba tartozom, közel 70 éves vagyok. Biztonságérzetet adott, hogy tudtam, hogyan kerülhetem el a kórokozót, illetve, hogy mit kockáztatok akkor, ha elkapom a fertőzést.
HáziPatika.com: Vannak olyan ismerősei, akik nem hisznek a járványban, vagy esetleg nem akarják beoltatni magukat?
R. M.: A szűk környezetemben nincsenek ilyen emberek, de többször szerepeltem közös műsorban Tamasi és Gődény doktorral (Tamasi József és Gődény György, a szerk.), jól elbeszélgettünk. Ők úgy gondolják, én nem úgy gondolom, ők majd megfertőződnek, én pedig a vakcina révén immunizálódtam. Idővel mindenki immunitást szerez, csak valaki az oltástól, míg más a fertőzéstől. Előbbi egyszerűbb, biztonságos, utóbbi kényelmetlen és veszélyesebb. Itt persze nem rajtuk vagy rajtam van a hangsúly, az a lényeg, hogy a többség kivel tart. Amíg az emberek nagy része belátja, hogy létezik a vírus, súlyos betegséget okoz, és csak a vakcina jelent hatékony védelmet ellene, addig nincs gond. Szerencsére a koronavírus nem egy nagyon veszélyes vírus, ezért szoktam azt mondani, hogy most tulajdonképpen egy figyelmeztető lövést adott le a természet.
HáziPatika.com: Hogy érti azt, hogy nem annyira veszélyes vírusról van szó?
R. M.: Sokkal jobban jártunk vele, mint egy magzatkárosító vírussal, amely miatt a fertőzött kismamák torzszülötteket hoznak világra, vagy egy vérzéses lázzal, mint amilyen az ebola is, aminek hatására a fertőzöttek hetven százaléka tíz napon belül meghal belső vérzésben. Száz év után újar itt van egy pandémia, ami megmutatja, mit és hogy kellene csinálnunk, ha egy veszélyesebb vírussal kellene szembenéznünk. Az emberek azért félnek ennyire, mert szokatlan számukra ez a helyzet. A jóléti társadalmaknak az a célja, hogy kivegye a természet kezéből az ember sorsának alakítását. Megpróbálják meggyógyítani a betegeket, minél tovább életben tartani az időseket, védelmezni, segíteni a gyengéket. Azok, akik régen az evolúció miatt korán meghaltak, most túlélnek. Ettől fosztotta meg a járvány a jóléti társadalmakat, visszavette tőlük a szelekciós jogot. Leginkább a különböző sokszervi betegek, az idősek, a súlyos betegségekkel terheltek halnak meg a koronavírus miatt, tehát újra színre lépett az evolúció, és emiatt újra veszélyeztetve érezzük magunkat, teljesen jogosan.
HáziPatika.com: Mit gondol, mi vár ránk az elkövetkezőkben?
R. M.: Amennyiben az oltási kedv nem hagy alább, akkor május végére túl lehetünk a harmadik hullámon, június közepén pedig remélhetőleg a maszkot is levethetjük. Sőt: ha sikerül a gyerekek, fiatalkorúak számára is kiterjedtté tenni az oltást, tehát a 16-18 évesek után a megjön a 12-15 éves korosztály, illetve a kisiskolások, azaz a 6-12 évesek számára is a vakcina, akkor őszre elérhetjük a 80 százalékos átimmunizáltságot. Ehhez az kell, hogy 6-6,5 millió ember beoltassa magát, további 1-1,5 millió pedig addigra fertőzéses védelmet szerez. Ilyen esetben újabb járványhullámra sem kell számítani.
HáziPatika.com: A járvány kitörése óta mi volt a legfontosabb tapasztalata, mit tanult, mire jött rá?
R. M.: Arra, hogy milyen kis dolgok elegendőek ahhoz, hogy az ember elismerést kapjon, hogy érdeklődjenek iránta. Én például nem teszek mást, csak arról beszélek, amit egész életemben csináltam, mégis rengeteg figyelmességben van részem. Ezt átlagemberként megélni óriási dolog. Inárcson például, ahol lakom, sokan megismernek. Persze, kicsit disszonáns, amikor éppen szakadt, olajos ruhában válogatok a műszaki boltban, mert traktorszerelés közben rájöttem, hogy hiányzik egy alkatrész, az emberek pedig odajönnek, és azt mondják: jó napot, professzor úr, láttuk a tévében. Ilyenkor amúgy egy anekdotát szoktam elmesélni Albert Einsteinről. Einstein, amikor az 1940-es években kivándorolt Németországból az USA-ba, a Princetoni Egyetemen kezdett dolgozni. Egyik nap éppen az egyetemre tartott, és összetalálkozott egyik ismerősével. Einstein kócos volt, szakadt ruhát viselt, az ismerőse pedig azt mondta neki: Albert, ne járj ilyen ápolatlanul, mit fognak gondolni rólad az emberek! Einstein annyit felelt: tavaly érkeztem, senki sem ismer, úgy járok, ahogy akarok. Húsz év múlva megtörtént ugyanez. Az ismerős összetalálkozott Einsteinnel, aki ugyanolyan kócos, szakadt volt, mint régen. Azt mondta neki: Albert, most már tényleg megengedhetnéd magadnak, vegyél egy új ruhát. Einstein pedig azt felelte: ugyan, minek, engem itt mindenki ismer, úgy járok, ahogy akarok. Nos, ez valahol már rám is igaz. (Nevet)
Legjobban: