"Itthon néha nehezebb gyógyítani, mint egy háborús övezetben"

Egykor bejutott Európa utolsó lepratelepére, önkéntes orvosként segített Indonéziában a 2004-es cunami pusztítása után, és járt Szudánban is a polgárháború idején, jelenleg pedig a Budapesti Szent Ferenc Kórház főigazgatója és az Egyházi Kórházak Egyesülésének elnöke. Dr. Toldy-Schedel Emillel többek között arról beszélgettünk, miért kellene minden egészségügyi dolgozónak eltöltenie néhány hetet külföldi misszióban.

Felmenői között többen foglalkoztak gyógyítással, édesapja is orvos volt, de nemcsak ezt örökölte családjától, hanem azt a mentalitást is, hogy segítse a rászorulókat és tisztelje a betegeket. Mint mondja, szerencsés gyerekkora volt, mert rengeteget olvashatott, sokféle ismeretet szerezhetett és nagy döntési szabadságot kapott. Valószínűleg ezeknek a gyökereknek köszönhető, hogy a magyarországi kardiológusok között egyedülállóan színes pályát futhatott be.

Házipatika.com: Manapság már teljesen bevett gyakorlat, hogy külföldre toboroznak fiatal önkénteseket, de három évtizeddel ezelőtt ez még ritkaság számba ment, bizonyos esetekben pedig nem is volt legális. Ön mégis hamar rátalált erre a segítő útra...

Dr. Toldy-Schedel Emil: Elég szerencsés helyzetben voltam, mert éppen akkor lettem fiatal felnőtt, mikor a rendszerváltás után megalakultak itthon is az első nagy civil szervezetek. A zugligeti templomba jártam, és itt korán bekapcsolódhattam a karitatív munkába. Itt szerveződött a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amely aztán az egyik legnagyobb hazai segélyszervezetté vált. 15-16 évesen már rendszeresen mentünk ki Erdélybe, ami akkor nagyon nagy szó volt. A mi táskáinkat kevésbé vizsgálták át a határőrök, mint a felnőttekét, ezért könnyebben ki tudtunk vinni gyógyszereket - például inzulint - a külhoni magyaroknak, amihez ott nem lehetett akkor hozzájutni. Ez egyfajta kalandot jelentett, de mégis megvolt benne, hogy jót teszünk, és ez az élményanyag meghatározó volt számomra.

Dr. Toldy-Schedel Emil. Fotó: Fülöp Máté
Kezdetben trópusi betegségekkel szeretett volna foglalkozni, de a sors a kardiológia felé terelte. Fotó: Fülöp Máté

Házipatika.com: Ön kereste a karitatív munkákat, külföldi missziókat, vagy azok találták meg önt?

T-S. E.: A plébánia udvarán például egy kelet-német menekülttábort létesítettek, ahol én is besegítettem, mert egyszerűen adta magát a dolog. Később aztán elsőre nem vettek fel az egyetemre, amit végül is pozitívan fogtam fel, mert több időt tudtam az önkénteskedésnek szentelni. Egy ideig főleg pályázatok írásával, szervezéssel foglalkoztam, és örülök, hogy a karitatív munkának ebbe az oldalába is beletanulhattam. Ebben az időben indult például a Nonprofit Információs és Oktató Központ, ahova amerikai modelleket hoztunk a működéshez. A Máltai Szeretetszolgálatnak sok programja volt Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken. Ezeket majdnem mind egy csapat szervezte, tulajdonképpen egymásnak adtuk a labdát. Így lettem például Tiszaörsön a menekülttábor vezetője is, majd azok, akikkel együtt dolgoztam, mentek Afrikába, Albániába, és hívtak engem is.

Házipatika.com: Később aztán mégis felvették az orvosira. Az egyetem elvégzése pedig önmagában is nehéz, időigényes feladat. Hogyan tudta a tanulmányait összeegyeztetni az önkéntes munkákkal?

T-S. E.: Az egyetem nagyon liberális volt, amiért hálával tartozom - részben a gyakorlatvezetőimnek, részben a csoporttársaimnak, akik nem vették szigorúan a jelenlétemet. Volt nemrég egy évfolyamtalálkozó, ahol őszintén be kell valljam, nem sok embert ismertem, habár együtt végeztünk.

Házipatika.com: Azt gondolná az ember, hogy az izgalmas külföldi munkák után valami adrenalindús vagy egzotikus orvosi szakirányt választ. Mi vonzotta a kardiológiában?

T-S. E.: Az egyetemet az Egyesült Államokban fejeztem be, de nem szerettem volna ott maradni, itthon pedig több kórházba is felvettek. Végül a Budai Irgalmasrendi Kórházban kezdtem belgyógyász rezidensként, ahonnan hamar átraktak a kardiológiára, ahol orvoshiány volt, és tulajdonképpen ott ragadtam. Tény, hogy egy külső szemlélő számára, sőt még a kezdő orvostanhallgatónak is a sebészet tűnhet a legizgalmasabbnak, hiszen az a legvéresebb, leglátványosabb munka. Később aztán rájönnek, hogy a sebész sem tud mindent. Egy belgyógyásznak például sokkal szélesebb rálátása van a beteg állapotára, ő az az orvos, akinek talán mindenre van válasza. Ezt én is csak később ismertem fel, a pályám elején még úgy képzeltem, hogy a trópusi betegségekkel, például maláriával foglalkozom majd. De ez akkor Magyarországon még nem volt fejlett terület, mivel kevés volt az esetszám, és akkor még nem gondoltuk volna, hogy a globális felmelegedés következtében ezek a betegségek itthon is gyakoribbá válnak. Az Irgalmasrendi Kórházban a főnököm is leültetett anno, hogy megkérdezze, mégis milyen szakirányban gondolkozom, és mikor előhozakodtam a trópusi betegségekkel, nevetve mondta, hogy akkor elég rossz helyen járok. Így indult a munkakapcsolatunk, de másfél évvel később aztán, mikor a rezidensi pályafutásom végéhez közeledett, megbeszéltük, hogy mégis jó helyen vagyok. Megszerettem a kardiológiát. Arra egyébként büszke vagyok, hogy ezen az osztályon is sikerült találnom azért néhány maláriás esetet.

"Orvos vagyok, nem boncmester" "Amikor elmondom, hogy mi a foglalkozásom, azonnal a halottakra asszociálnak. Voltak, akik egyszerűen közölték velem, hogy nem is vagyok orvos." Egy balszerencsés finanszírozási gyakorlat miatt meglehetősen téves kép alakult ki itthon a patológia és a területen dolgozó orvosok szerepéről. Dr. Szalai Krisztián patológussal beszélgettünk .

Házipatika.com: Már gyakorló orvosként aztán továbbra is eljárt külföldi missziókra, például a polgárháború sújtotta Szudánba vagy a cunami után Indonéziába, a legtöbbször beáldozva szabadságnapjait és az itthoni fizetését. Jól sejtem, hogy ezek az utak egyfajta töltekezést is jelentettek ön számára?

T-S. E.: Beleivódott az életembe, hogy ne csak a rendelőben, a kórházban segítsek a szabott keretek között, hanem proaktívan nézzek körül, hol lehetne többet tenni. Tény, hogy sokszor megterhelő egy ilyen küldetés, hiszen áldatlan állapotok uralkodnak a helyszínen, a cunami után például bokáig sárban gázolva dolgoztunk. És mivel sok utórengést átéltünk, a hazatérés után hónapokon keresztül legalább hetente egy-két alkalommal arra riadtam fel, hogy földrengés van. Bizony visszajönnek képek, amikre nem szívesen emlékszik vissza az ember, főleg Szudánból, ahol dúlt az erőszak. Ám visszagondolva minden misszió megszépül, mert általában többet ad nekünk, mint azoknak, akikhez megyünk. Nem vagyunk képesek tömegszámra gyógyítani, hiszen a betegellátás ott is olyan tempóban zajlik, mint itthon, sőt a körülmények miatt még lassabban is. De már a puszta jelenlétünk is biztatásként hat a helyiekre, amiért cserébe óriási adag hálát kapunk. Az, hogy a természeti katasztrófák után olyan országokból érkeznek segíteni, amelyekről korábban nem is hallottak, a tapasztalatom szerint katalizálja a helyi szerveződéseket is, mert ha látják, hogy mi idegenként tenni szeretnénk, akkor ők is erőre kapnak. Ezt mindig jó látni és átélni. Emellett magunkat és a világot is jobban megismerhetjük.

Házipatika.com: Talán receptre kéne felírni minden orvosnak legalább egy ilyen küldetést?

T-S. E.: Én nagyon örülnék neki, ha 4-5 évente adhatnék a dolgozóimnak három hónapos fizetett szabadságot, hogy lehetőségünk legyen ilyenekben részt venni. Azt gondolom, hogy nagyon fontos látni, hogy a világban mi most egy jó helyen élünk. Benne vagyunk abban a nagyjából 500-600 millió emberben, akiknek igenis jó dolguk van. De ezt gyakran elfelejtjük, mi, magyarok hajlamosak vagyunk Németországot, Ausztriát és hasonló "bezzegországokat" nézni, és sóhajtozunk, hogy nálunk miért nincs ez vagy az. Pedig értékelnünk kéne azt, amink van. Ennek a felismeréséhez és átérzéséhez pedig nem elég a média által kitekinteni a szegényebb országokba, szükséges hozzá a személyes jelenlét. Az egészségügyben dolgozókra oly jellemző kiégés ellen is hatásos eszköz egy ilyen misszió. Hiszem, hogy mindenki, aki az orvosi pályára jött, alapvetően szeretett volna jót tenni. Ez a motiváció idővel persze elfojtódhat, de az indulásnál ott kellett, hogy legyen, és ez újra előhozható.

Dr. Toldy-Schedel Emil. Fotó: Fülöp Máté
Dr. Toldy-Schedel Emil szerint fontos látni, hogy a világban mi most egy jó helyen élünk. Fotó: Fülöp Máté

Házipatika.com: 2012 óta vezeti a Szent Ferenc Kórházat. Az igazgatói tisztség a külföldi küldetések és nonprofit szervezetek után éles váltásnak tűnik. Mi vezette mégis ide?

T-S. E.: Minden szervezeti munkám, amibe belefogtam, végsősorban ugyanarról a tőről fakad: azt nézem, hol lehet többet, jobbat tenni. Az Egyházi Kórházakkal szintén ez volt a helyzet, hiszen nagyon nehéz utat jártak, járnak be. A 90-es évek végén visszakaptunk állami kórházakat, de tulajdonképpen ezek nem nagyon mutattak már egyházi jellemzőt. Újra ki kellett alakítanunk a rendszerét, kitalálni, hogy mitől egyházi a kórház, minden területen friss gondolatokat, arcokat vittünk bele. Ez volt az az út, amiből kórházigazgató lettem. A feladat véletlenül talált meg, sosem jelentkeztem rá, de szívesen vállaltam, mert mást tudunk tenni orvosként a napi ellátásban és mást tudunk tenni egy rendszerben szereplő személyként, akár vezetőként, mert ott jóval nagyobb területen vagyunk képesek jót csinálni, problémákat megoldani. A magyar egészségügy pedig eleve olyan, hogy nem az a kérdés, hogy az ember talál-e magának feladatot, hanem az a kihívás, hogy ne ugorjon rá mindenre, hiszen van teendő.

Házipatika.com: Miben látja a magyar egészségügy legnagyobb problémáját?

T-S. E.: Minden dolgozó rettenetesen túlhajszolt. Hatalmas a teher rajtunk, a koronavírus-járvány miatt pedig ez csak rosszabb lett. Most olyan korszakot élünk, hogy bíznak bennünk az emberek. De azt is látni kell, hogy amikor nincs járvány vagy más baj, az egészségügyi dolgozó sokszor úgy érzi, hogy ő a társadalom törlőrongya: mindent elvárnak tőle, de ő semmit nem kérhet. Ezen pedig közösen kéne változtatnunk, és talán a járvány majd pozitív irányba lendíti a dolgokat. Nem gondolom, hogy az egy nővér sorsa, hogy 21 éves korában elkezdjen dolgozni az ágytál mellett, és 65 évesen láncdohányosan az ágytál mellől menjen nyugdíjba. Ennél jobb életpályát kell mutatnunk, ahol az elején ellátja a betegeket, később már ezt oktatja, közben pedig érzi, hogy elismerik a munkáját.

Házipatika.com: Ennek az elvnek a mentén szervez nővérképzést az Egyházi Kórházak Szövetsége?

T-S. E.: Látjuk, hogy egyre kevesebben dolgoznak a betegágyak mellett, ezért új eszközökkel kell biztosítani az utánpótlást. Az egyházi általános és középiskolákban sok olyan diák tanul, akik számára vonzó karrierlehetőség lehetne ez. Az egészségügyi szakképzés mellett pedig lelki hátteret is tudunk nyújtani számukra, hogy később sokkal nagyobb szeretettel dolgozzanak a páciensekkel, amit mi fontosnak tartunk. A közép-magyarországi régióban fecskelakásokat szeretnénk létrehozni, hogy az első 3-5 év lakhatásának biztosításával el tudjuk indítani az ápolókat a pályájukon. Ha az elején meg tudjuk fogni ezeket az embereket, és óvott körülményeket tudunk nyújtani számukra, akkor talán többen maradnak az egészségügyben. Ehhez úgy néz ki, megkapunk a Tárogató úton egy régóta bezárt intézményt, ami eredetileg az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció anyaháza volt, és nővérképző intézet is működött itt. Örülök, hogy ennek a kezdeményezésnek a részese lehetek elejétől fogva, és hogy sokan mellénk álltak. Mindig az olyan programoknak van értelme, ahol úgymond többen rakják össze a bulit, mert akkor óhatatlanul sokat kell beszélgetni, tárgyalni, és csiszolódik az alapgondolat. Ezzel szemben, ha valaki egyedül áll neki valaminek, akkor az ego félre tudja vinni még a legjobb ötletet is.

Házipatika.com: A Szent Ferenc Kórházban több lépcsőben jelentős fejlesztések zajlanak: tavaly új épületszárnyat adtak át, idén májusra pedig egy régi épületrészt újítottak fel. Milyen terveik vannak hosszú távon a betegellátást illetően?

T-S. E.: Ez a kórház a kardiovaszkuláris rehabilitáció központja lesz, ezenkívül itt szeretnénk megteremteni a tüdő- és szívtranszplantált betegek jelenleg hiányterületnek számító rehabilitációs ellátását. Olyanfajta kardiovaszkuláris rehabilitációt képzeltünk el, ami még nem nagyon volt az országban: hogy minél közelebb legyen a beteg lakóhelyéhez, és adott esetben minél több otthoni programmal tudjunk szolgálni, valamint élethosszig tartó gondozást biztosítsunk. Mindenképpen olyan egészségügyi ellátót szeretnénk létrehozni, ahol egy helyszínen, egy időben többfajta szakterületet lefedünk, mivel a kardiológiai betegek általában magas vérnyomásosak, cukorbetegek, pajzsmirigy problémákkal küzdenek és hasonlók. Jó volna, ha nem kéne több rendelőbe küldeni a pácienseket, mert úgy nehezebb elérni a komplex életmódváltozást, és még nehezebb ellenőrizni azt. Tavasszal a duplájára, 150 ágyra bővült a kórház kapacitása, és a további fejlődéshez keressük éppen a partnereket. Szükségünk van az alternatív forrásokra, így bátran koldulunk, mert azt gondoljuk, hogy jó dologra megy. Tudjuk, hogy ha valami újat szeretnénk csinálni, annak meg kell fizetni az árát, ezt pedig nem fogja odaadni nekünk a társadalombiztosító. Persze ha már fel tudjuk mutatni, hogy egy ilyen fajta betegellátási modell milyen előnyöket hoz, mennyi életévnyereséget ad és mennyibe kerül, akkor már lehet azon gondolkozni, hogyan tudjuk mindezt átültetni a rendszer egészébe. Addig viszont nekünk kell előteremtenünk az anyagiakat, ami nyilván nem egyszerű feladat.

Házipatika.com: Tehát nem hiányoznak jelenleg a külföldi küldetések, elég kihívást talál itthon?

T-S. E.: Tennivaló, kihívás bőven akad itthon is, de mellette azért hiányoznak a missziók, hiszen nagyon meg tudja szeretni az ember azt a világot. Azonban olyan életszakaszban lehet ezeket leginkább végezni, amikor szabadabbak vagyunk, nincs családunk. Később pedig újra olyan 50-60 évesen, miután felnőttek a gyerekek. Összességében azt gondolom, hogy Magyarországon is lehet jól szolgálni, gyógyítani, és érdekes, mert itthon még néha nehezebb is. Ha elutazunk valahova, ott mindig megvan a tudat, hogy bármikor hazajöhetünk, becsukhatjuk a kaput. Itthon pedig ha elindítunk valamit, akkor nem lehet elmenekülni, ilyen szempontból nagyobb felelősséggel is jár. Biztos vagyok benne, hogy hozza majd magával a világ, ha lesz még feladatom a határokon túl.

A legfrissebb tartalmainkért kövess minket a Google Hírekben, Facebookon, Instagramon, Viberen vagy YouTube-on!

Olvassa el aktuális cikkeinket!

Orvosmeteorológia
Fronthatás: Hidegfront
Maximum: +18 °C
Minimum: +9 °C

Délnyugat felől tovább folytatódik a felhősödés, ezzel együtt a csapadékhajlam is fokozatosan növekszik. A délnyugati szelet országszerte erős, több helyen viharos lökések kísérik. Késő estére 9 és 15 fok közé hűl le a levegő. Az időjárás most a hidegfrontra érzékenyeket érinti különösképpen rosszul.

Hogy érzed magad?

Kirobbanó formában vagy? Válaszd ki a lelki- és testi állapotodhoz illő emojit és nézd meg térképünkön, hogy mások hogy érzik magukat!


Hogy érzed most magad fizikailag?

Hogy érzed magad?

Kirobbanó formában vagy? Válaszd ki a lelki- és testi állapotodhoz illő emojit és nézd meg térképünkön, hogy mások hogy érzik magukat!


Milyen most a lelkiállapotod?

Hogy érzed magad?

Legjobban:
Legrosszabbul:
Kezdjük újra