HáziPatika.com: Mikor gondolt először arra, hogy orvos legyen?
Dr. Kőnig Róbert: Egy német szappanopera, a Fekete-erdei klinika gyakorolt rám komoly hatást gyerekkoromban, nagyon tetszett, ahogy Brinkmann professzor élt és dolgozott. Miatta döntöttem el már akkor, hogy orvos leszek, méghozzá sebész. És mivel orvos családból származom - édesanyám gyerekorvos, de van a rokonságban gyereksebész, fogorvos , szájsebész és pszichiáter is - gyerekkori vágyálmomat otthon is támogatták. Édesapám is, aki eredetileg telefontechnikus volt: rá különösen büszke vagyok, mert velem együtt - mármint egyidőben - járt egyetemre, 50 éves fejjel. Szociális munkásnak tanult, utána akként is dolgozott, onnan ment nyugdíjba.
HáziPatika.com: Döntésében soha nem inogott meg? Csak mert úgy tudom, zongorázott is...
K. R.: Valóban zongoráztam tizenhárom évig, de gyűlöltem, ugyanis kikiáltottak tehetségesnek, és emiatt nagyon sokat kellett gyakorolnom. Függetlenül attól, hogy nem szerettem annyira. Komolyabban csak két évvel az érettségi előtt inogtam meg, amikor már láttam, hogy az egészségügyi pálya milyen kihívásokat rejt. Ezt érzékelve könnyebbnek képzeltem, ha a pénzügyi területet választom, és a szüleim ezt sem ellenezték. Édesanyám vett nekem sok könyvet, ami ezzel a témával foglalkozott, hogy ne csak dacból válasszak más irányt, hanem ismerjem is meg az alternatívát. Átnéztem a könyveket, aztán közöltem: a pénzügyi pályával csak kacérkodtam, maradok az orvosinál.
HáziPatika.com: Miért pont a gyereksebészetet választotta?
K. R.: Egyértelmű volt, hogy a manuális szakmák érdekelnek, rájöttem: szeretek valamit úgy csinálni, hogy annak látom az eredményét azonnal. Viszont a belgyógyászati diagnosztika és gyógyítás számomra túl lassú folyamat, ott nincsenek instant válaszok, reakciók. Szeretem az adrenalint is, ami a kört szintén beszűkítette. De nagyon hamar - még a klinikai gyakorlatok alatt - rájöttem, hogy nem tudok felnőttekkel dolgozni. Szóval azért lettem gyereksebész, mert nem volt más választásom: más esetben nagy eséllyel pályaelhagyó lennék.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
HáziPatika.com: Mi a baj a felnőttekkel?
K. R.: Inkább azt mondanám el, mi a jó a gyerekekben. Hogy bántóan őszinték, és meg akarnak gyógyulni. Hogy a gyógyulásuk nagyobb prioritást élvez, mint a főnökük, mint a kötelességeik, mint hogy munkába kell menniük. Hogy nincsenek káros szenvedélyeik, sőt igazából szenvedélyeik sincsenek. Illetve egyedül az, hogy játszani akarnak, ami gyerekkorban nem más, mint a személyiség fejlődése. És ha nekik azt mondom, öt napig nem kelhetnek ki az ágyból, de utána meggyógyulnak, és mehetnek a játszótérre, akkor öt napig nem fognak megmozdulni. Ezt édesanyám miatt már gyerekkoromban is megtapasztaltam: ő kezdetben kórházi orvos volt, gyermekgyógyászként és neonatológusként dolgozott (utóbbi az újszülöttek, különös tekintettel a koraszülöttek ellátásával foglalkozó szakorvos - a szerk.), amikor pedig átköltöztünk Magyarországra, gyerek háziorvosként és iskolaorvosként folytatta munkáját.
HáziPatika.com: Kilencéves volt, amikor Erdélyből áttelepültek Debrecen környékére. Nem fájt otthagyni azt a gyönyörű vidéket?
K. R.: Dehogynem. Máramarosszigeten éltünk, ami olyan, mint Svájc. Tényleg nagyon hasonló a két vidék, csak kaszáláskor másképp rakják gúlákba a szénát. És ugyan a folyók és a hegyek után furcsa volt a Hortobágy, de megtanultam szeretni a síkságot is. Ennyi idősen az ember szinte bármihez alkalmazkodik, a szüleim számára a váltás sokkal nehezebb lehetett. A húgom ekkor született, kilenc év van köztünk, ő már itt nőtt fel. Én még Erdélyben, ami nem volt könnyű magyarként, magyar identitással. Ceauşescu rendszere, és azzal együtt a kommunizmus akkor dőlt meg, amikor mi átjöttünk, így mi már nyitott határnál tudtunk költözni kamionnal. Mi voltunk az utolsó hullám, amelyik még szabadon mozoghatott, utána Románia lehúzta a rolót. Máramarosszigetről így is elköltözött a magyarok körülbelül 60 százaléka. Azért jöttünk pont Debrecen környékére, mert a családomat kettévágta Trianon, sok rokonunk élt a városban és körülötte.
HáziPatika.com: A költözés után rengeteget foglalkozott a pici húgával. Hogy élte ezt meg kisfiúként?
K. R.: Fel kellett nőnöm a feladathoz, nem volt más választásunk: Derecskén éltünk, mert édesanyámnak ott lett praxisa, rengeteget dolgozott. Nyáron bölcsőde sem volt, így a húgomra - aki akkor egy-másfél éves lehetett - egész nyáron én vigyáztam.
HáziPatika.com: A szülei nem féltek a helyzettől?
K. R.: Utólag már tudom, hogy rettegtek, de én ebből semmit nem éreztem. Először csak egy kényszerhelyzet miatt maradtam vele, de a főpróba jól sikerült, anyáék látták, hogy a megoldás működik. Én élveztem a helyzetet, tízéves gyerekként nagyon imponáló volt, hogy a szüleim rám bíztak egy csecsemőt. Ilyenkor hirtelen felnő az ember. A húgommal azóta is jó a viszonyom. Szoktam viccelődni, hogy Dórinak két apja volt, és én voltam a szigorúbb. Aztán amikor elkezdtem az egyetemet Szegeden, nyilván eltávolodtunk egymástól, emlékszem is, hogy amikor egyszer hazamentem, és ő megjelent, hirtelen egy fiatal nőt láttam. Azóta is nagyon jóban vagyunk.
HáziPatika.com: Egyetemre miért pont Szegedre ment?
K. R.: Ennek elég prózai oka van: oda vettek fel. Ha akkoriban az ember orvos akart lenni, akkor megpályázta a négy egyetemet - esetemben hármat, mert kémiából és biológiából akartam felvételizni, de a Semmelweis fizikát kért a biológia mellé -, és oda ment, ahová elég volt a pontszám. Titkon reméltem, hogy nem Debrecenbe kerülök, mert a szüleimtől minél távolabb akartam lenni, vonzott a felnőtté válás. Szeged ideális távolságra volt a családi fészektől, nagyon élveztem az egyetemi életet. A legközelebbi barátaim - leszámítva a gyerekkoriakat - mind onnan vannak.
HáziPatika.com: Még egyetemista volt, amikor mentőzni kezdett. Miért vállalkozott erre a feladatra?
K. R.: Örök szerelem számomra a mentés, a mai napig nem tudok nem mosolyogni, ha eszembe jut az a két év, amikor mentőtisztként vonultam. Az ötletet az adta, hogy Szegeden összeköltöztem barátokkal, és egyikük ápolóként dolgozott a mentőszolgálatnál. A lehetőségre ő hívta fel a figyelmem, a jelentkezéshez pedig csak az kellett, hogy bizonyos tantárgyakból ötösöm legyen. Megpályáztam a képzést, és a mentőtiszti diplomát meg is szereztem ötödév elején. Egyből elkezdtem dolgozni, aminek egyrészt volt anyagi vonzata, másrészt hatalmas élményt jelentett. Eszméletlen jó embereket menteni, szerintem a mentőzést kötelezővé kellene tenni mindenkinek, aki orvosi pályára készül, vagy akként végez. Megkockáztatom, hogy a gyakorlati tudásom 70 százalékát - amivel az egyetemről kijöttem - a mentőautóban szereztem. Mire megkaptam az orvosi diplomámat, már vesztettem el beteget, volt rutinom szinte mindenben. Bár a mentőzést nem folytattam, a bajtársakat azóta is tisztelem.
HáziPatika.com: A szakorvosi képzést még Szegeden kezdte, de már Budapesten fejezte be. Miért váltott?
K. R.: Akkoriban nem volt egyszerű bekerülni a gyereksebészeti képzésbe, nem is vettek fel elsőre, helyhiány miatt csak a második rezidensi évemet tudtam ezen a szakon folytatni. Aztán amikor befejeztem a rezidensképzést, a szakorvosit megszakítva kimentem Angliába. Elsősorban kalandvágyból, mert világot akartam látni. A szegedi diákélet ugyanis annyira tetszett, hogy egyetem alatt sehova nem mentem, nem voltam Erasmuson, semmilyen külföldi ösztöndíjon. Ekkor viszont olyan munkát választottam, ami nagyon sok szabadidővel járt, így rengeteget tudtam utazni. Az amerikai kontinensen kívül mindent bejártam, ami érdekelt. Ezt a beosztásom azért tette lehetővé, mert két hétig folyamatosan dolgoztam, aztán két hétig egyáltalán nem.
HáziPatika.com: Meddig volt kint?
K. R.: Főállásban két évig, utána visszajöttem, hogy befejezzem a szakorvosi képzést. De még kijártam hét évig, szóval összesen kilenc évet dolgoztam kint különböző magán, vagy ritkábban állami kórházakban. Rengeteg tapasztalatot szereztem, elsajátítottam a szakmai angolt, megtanultam, hogy működik a kinti egészségügyi rendszer, milyen a magánellátás. Viszont nem gyereksebészként dolgoztam, emiatt is hagytam abba. Persze átmehettem volna arra a területre, sokáig nem is volt egyértelmű, hogy a képzésemet nem kint fejezem be. Főleg nem ennyi év és ennyi pozitív élmény után. A gond az volt, hogy az angol gyerekekkel nem találtam a kapcsolatot, pedig mindent megpróbáltam. Tanulmányoztam a meséiket, de nem ment úgy a kommunikáció, mint itthon. Szóval hiányoztak a magyar kölkök, ez kardinális oka volt annak, hogy úgy döntöttem: hazajövök.
HáziPatika.com: Mit csinált kint, ha nem gyereksebészként dolgozott?
K. R.: Resident Medical Officer voltam, ami - hogy is mondjam - egyfajta mindenért felelős, nem műtői munka. Osztályos feladatokat láttam el, elsősorban papírmunkát végeztem, betegeket menedzseltem, ha volt bármi gond vagy kérdés, engem hívtak. Műtét után én kötöztem a pácienseket, ha kellett, antibiotikumot írtam fel nekik. Szóval míg a sebész csak operált, addig a műtét előtt és után foglalkoztam a beteggel. Vészhelyzetekben is engem hívtak, mindig volt nálam piros csipogó, és egyből futnom kellett, amint megszólalt, mert olyankor újraélesztésre volt szükség, és ezekért a vészhelyzetekért is én feleltem.
HáziPatika.com: Hazatérése után hol kezdett dolgozni?
K. R.: Először a Madarász utcai gyermekklinikán, ahol Kerényi főorvos úr volt a mentorom. Aztán amikor a Madarászt összevonták a Heim Pál Gyermekkorházzal, Mona főorvos urat pedig áthívták a János Kórházba, hogy vigye az ottani gyereksebészetet és traumatológiát, akkor engem is vitt magával, mint a jobb kezét. Szóval így kerültem a Jánosba, ahol sok éve dolgozom gyereksebészként.
HáziPatika.com: Angliában, ha nem is sebészként, de egy-két hétig kellett folyamatosan készenlétben állnia, csak utána ereszthetett le, és nem titok az sem, hogy az orvosok itthon is túlterheltek. Hogy bírja a folyamatos munkát?
K. R.: Minket erre képeztek ki, nálunk ez a normális. Most is egy tömény időszakon vagyok túl, a helyettesítések miatt augusztusban én vittem a gyereksebészeti osztályt, rengeteget dolgoztam. Nyilván az ember elfárad a végére, de az operációkon ez nem érződik: a mi műtéti szakmánkban az a jó, hogy az esetleges hibáknak objektív jelei vannak, valami vagy működik, vagy nem. Az én tapasztalatom szerint egy sebész fáradtság miatt, ideális esetben nem hibázik, ilyen inkább akkor történik, ha nincs kellő gyakorlata. A műtő belőlem is félelmetes energiákat képes felszabadítani, nehéz is elmondani, mi történik akkor bennem. Operálás közben egyfajta csőlátás alakul ki, semmi más nincs a fejünkben, csak a műtét.
HáziPatika.com: Hívták már onkológiai területre is, de nem váltott.
K. R.: Szerintem az onkológia az egyik legnagyobb kihívás egy sebész számára, így nagyon megtisztelő volt, hogy gondoltak rám. És tényleg sok mindent kibírok, de a gyermekek halála engem is megvisel, márpedig abban a szakmában ez a tapasztalás elkerülhetetlen. Igazából attól féltem, hogy személytelenné válok, ha el kell viselnem azt a lelki terhet, ami ott egy orvosra nehezedik. Mert én szeretek a gyerekekkel játszani, viccelődni, szeretem magam közel engedni hozzájuk, és őket is magamhoz, de szerintem ezt egy onkológia osztályon nem tudnám megtenni, vagy csak nagyon nehezen. Emiatt húztam meg a határt, és jutottam több hetes, hónapos dilemma után arra a döntésre, hogy maradok általános gyereksebész, urológus és gyermek-traumatológus. Nálunk halálesetek ritkán történnek, a traumatológiában a gyerekek csak "elromlanak", és meg kell őket javítani.
HáziPatika.com: Híresen jól kommunikál a gyerekekkel, előfordult már, hogy valakivel nem boldogult?
K. R.: Volt egy hároméves kisfiú, aki egyfolytában sírt. De tényleg, egyszerűen meglátott, és bőgött. Már túl voltunk a műtéten, a rehabilitáció zajlott, de még akkor is. A szülők sem értették a dolgot, mindenki tanácstalan volt, én szomorú. Az anyukája vett neki egy piros autót, amire nagyon vágyott, és behozta, hogy én adjam oda neki. De az sem működött, és nem is derült ki az sem, hogy mi lehetett a baj. Ezt amíg élek, nem felejtem el. Amúgy nincs problémám a gyerekekkel, ha van, akkor inkább a szülőkkel. Viszont ez természetes velejárója a gyerekgyógyászatnak, gyereksebészetnek, hiszen a szülő izgul, ideges, félti a gyermekét, szóval viselkedése teljesen érthető. De azért hamar rájöttem, hogyan kell velük kommunikálni: a gyerekeken keresztül. Mert ha bejönnek hozzám akár időpontra, akár akutan, például baleset vagy hasfájás miatt, akkor az első másfél-két percben egyáltalán nem foglalkozom a szülőkkel. Ez biztos bántó - bár szerintem már megismertek -, de még akkor sem, ha beszélnek hozzám. Csak a gyerekkel törődök, csak rá figyelek, gyakran intek is, hogy hagyjanak. Mert ilyenkor a gyerek a legfontosabb, nekem pedig elsősorban az a dolgom, hogy őt meggyógyítsam, és csak másodsorban az, hogy a szülőt megnyugtassam.
HáziPatika.com: Betegei külön ok nélkül is kapnak ajándékot, általában plüssjátékot. Honnan jött ez az ötlet?
K. R.: Tagja vagyok a Magyarországi Kerekasztal Egyesületnek , és van egy macis akciónk: karácsonykor plüssjátékokat árulunk, és a bevételből jótékonykodunk. Megmaradt két zsák, a srácok pedig azt mondták, hozzam be a kórházba. Be is hoztam, és amikor elkezdtem őket osztogatni, rájöttem, hogy nagyon megkönnyítik a gyerekek rendelői akklimatizációját. Ezt követően elkezdtek érkezni a játékok: például az a szülő, akinek a gyereke kapott mackót, kontrollra már hozott nekem két plüsst. A dolgot egyszer a közösségi oldalaimon is meghirdettem, akkor is rengeteg játék érkezett, a raktáraink azóta is tele vannak. Viszont a pandémia nem tett jót a kezdeményezésnek, akkor járványvédelmi okokból nem adhattunk semmit a kicsiknek. De a módszer működik, és büszke vagyok rá, hogy már nem csak nálunk alkalmazzák, hanem sok helyen a magyar gyerekgyógyászatban. Izgalmas, hogy a kis betegek választhatnak valamilyen játékot. És érdekes, de a szülőknek nem mindegyik tetszik, mert mondjuk plüss, mert kicsi, mert nagy. Viszont mindig rábeszélem őket, hogy a gyerek hazavihesse, hiszen megdolgozott érte, eltűrte a vizsgálatot, kilépett a komfortzónájából. A visszajelzések is nagyon pozitívak, állítólag évekig az adott játék lesz a kicsik kedvence.
HáziPatika.com: A közösségi médiában is nagyon aktív, jelen van a Facebookon , az Instagramon, van Youtube csatornája is. Miért tartja ezt fontosnak?
K. R.: A 21. században, amikor a zsebünkben van a világ és iszonyatos információtornádó vesz bennünket körül, igenis felelősségünk van abban, hogy hiteles kommunikációval adjuk az egészségügy gerincét. Hogy ne az embereknek kelljen eldönteniük, mit kezdjenek az egészségükkel, és ne hiteltelen, sarlatán emberek oldalait olvasgassák, miközben vannak jó szakemberek. És az sem normális, hogy mindenért be kelljen menni a háziorvoshoz, sok dolgot meg lehet az interneten is osztani. Emiatt tartom fontosnak az orvosok hiteles jelenlétét a médiában és a közösségi oldalakon.
HáziPatika.com: Tavalyelőtt megkapta a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj 40 év alattiaknak járó különdíját is.
K. R.: Erre a díjra betegek jelölhetnek orvosokat, az odaítélésről pedig szavazással döntenek szintén ők. Ez nagyon tiszta visszajelzés, jelöltek is, de a budapesti díjat nem én nyertem. Viszont a szakmai zsűri a 40 év alatti jelöltek közül engem választott ki, ami csodálatos érzés volt, egyfajta visszaigazolás arról, hogy jól halad a pályám.
HáziPatika.com: Az oktatásból is kiveszi a részét. Ott kikkel foglalkozik?
K. R.: Medikusok járnak hozzánk gyerektraumatológiai gyakorlatokra a Semmelweis Egyetemről, így őket oktattam. Viszont a pandémia kicsit felülírta a dolgokat, kevés az időm és sok minden megváltozott, így már előfordul, hogy a hallgatókkal inkább a fiatal szakorvos kollégák foglalkoznak. Tutorként képzek gyereksebészeket is, őket szakvizsgára készítem fel, operálni tanítom.
HáziPatika.com: Ön elérhető a kórházon kívül is, publikus a száma, a gyerekek szülei meg tudják keresni az online csatornáin is. Nem megterhelő ez?
K. R.: Ezen sajnos változtatnom kellett, mert élhetetlen lett a magánéletem. Ma már éjszaka nem vagyok elérhető, mert gyakori volt, hogy éjjel hívtak kétségbeesett anyukák olyan problémákkal, amelyek várhatnak reggelig. Persze érthető, ha a szülő tanácstalan, de nekem is muszáj pihennem. A változás miatt kapok negatív kritikákat is, sokan felhánytorgatják, ha nem érnek el. De ez van, a telefont akkor sem veszem fel, ha rendelek és beszélgetek egy gyerekkel, és nyilván akkor sem, ha operálok. Szóval a rám vonatkozó alapvetés úgy módosult, hogy bármikor fel lehet hívni, de nem biztos, hogy elérnek. A szülőket pedig inkább arra biztatom, hogy a hivatalos Facebook-oldalamon írjanak - a fiatalokat inkább az Instagram oldalamon várom -, ott mindig válaszolok a kérdésekre.
HáziPatika.com: Már ön is apuka, kislánya két és fél éves. Jobban aggódik a balesetveszélyes helyzetekben, mint azok, akik nem találkoztak még ezek következményeivel?
K. R.: Mániám a balesetmegelőzés, de a lányom kontrollált környezetben - ilyen egy játszótér is - bármit csinálhat. Izgulós típus sem vagyok, de ha épp felmászik valahova, akkor ott állok mellette, hogy ha leesik, elkapjam. Ebben az életkorban még felesleges bármit tiltani, mert a gyerek úgysem érti az okát. A tiltást önmagában nem is tartom jó nevelő eszköznek, csak akkor van értelme, ha meg is magyarázzuk. Viszont a trambulint gyűlölöm, felgyújtanám az összeset, mert szörnyű dolgokat okoz. Az osztályon végeztünk egy felmérést arról, hogy hány gyerek kerül miatta műtőbe: ugyanannyi, mint biciklis balesetből. Pedig legalább tizenötször annyian kerékpároznak, mint trambulinoznak. Szóval az én gyerekem hatéves koráig biztos nem fog trambulinozni, csak utána, de akkor is a szabályokat betartva. Egyébként sisakot még én is hordok kerékpározáshoz, mert ha nem tenném, akkor tőle se várhatnám ezt el. A gyerekek számára a példamutatás nagyon fontos!
Legjobban: