Nem fogható fel és nem is érezhető át, mekkora fájdalmat, szomorúságot váltott ki a hozzátartozókban a Germanwings 4U9525-ös járatának lezuhanása Németországban - írja a Spiegel Online . Mérhetetlen, semmi máshoz nem hasonlítható az az érzés, ami a rokonokat elfogja ilyenkor. A fájdalmat nem ismerjük, nem vehetjük át tőlük. Mégis sokan közel érzik magukat hozzájuk - Németországban azért, mert a 150 áldozat többsége, 72 ember (köztük gyerekek, iskolások) német volt. Ilyenkor sokan átgondolják: "akár én is ülhettem volna azon a gépen".
Mit tehet az ember, ha együttérez az áldozatok hozzátartozóival? Facebookon közölheti részvétét, beírhat a virtuális kondoleáló könyvekbe (ilyenek is léteznek) vagy mélyen megérintve tekinthet a félárbocra eresztett német, francia és európai zászlókra - merthogy Németországban így is gyászolják az áldozatokat. A biztonságból való kiszakítottság gondolata hatja át ilyenkor az érintetteket - és az érintettek köre ilyenkor sokkal szélesebb, mint a hozzátartozók, barátok köre.
De mit akarnak a helyszínen a politikusok?
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
De nem lett volna elég a részvétnyilvánítás a távolból? - teszi fel a kérdést a német lap. Hiszen a mentőcsapatoknak nem kancellárok, elnökök, kormányfők tudnak segíteni, és az okokat sem ők derítik majd ki. Mégis a politikusok jelenléte ilyenkor kegyeletes és magától értetődő - válaszol rögtön a cikk szerzője a saját kérdésére. Ilyenkor ugyanis a válságkezelés nemcsak a hatékonyság, hanem a szimbolikus tettek mezején is zajlik. Ők ugyanis a választott képviselői egy országnak, amelynek állampolgárai nem lehetnek ott személyesen, a helyszínen.
A pszichológia is megerősíti ezt, a halálhír, a katasztrófa több fázisban fejti ki a hatását. Először a sokk következik be. Azután szinte elveszítjük az önkontrollunkat, hiszen az egész életünk felborul. Csak később jön az a fázis, amit Sigmund Freud "gyászmunkának" nevez. Ez az a szakasz, amikor feldolgozzuk, felfogjuk, akceptáljuk (elfogadjuk) a történteket. (Mondhatnánk azt is: felfogjuk a felfoghatatlant, elfogadjuk az elfogadhatatlant.) Ettől a fázistól a 4U9525-ös járat áldozatainak hozzátartozói még távol vannak. Előbb még meg kell találniuk a támaszokat, az orientáló pontokat, egy teljesen irracionális eseményt kell - racionális módon - mégiscsak kezelniük.
Régen a transzcendencia, egy láthatatlan világ áthatotta a miénket is: Isten beavatkozását átérezhették a gyászolók és a traumák által sújtottak is. A vigaszt is ebben találták meg: a halottak csupán egy másik életformába mennek át, egy fölénk rendelt, isteni akaratot követve. Ezt formálisan az istentisztelet, a gyászmise igazolta, ez reflektált a történtekre. Ma, amikor a felvilágosodás és a racionalitás kora határozza meg alapvetően az életünket, az egyház szerepét a média, a Facebook és a Twitter veszi át. A szociális média szerepe különösen erős ilyenkor: nem egy templomi oltárfal előtt imádkozunk, hanem nyilvánosan, a Facebook "falához" fordulunk.
Vagyis a dráma, a trauma feloldása ma is hasonló elveken nyugszik, mint régen, csak a forma változott. A kollektív elbeszélések, az értékközösség ahhoz segít hozzá minket, hogy biztonságérzetünket visszanyerjük, és ez civilizációs rituálékkal kapcsolódik össze. A lényeg, hogy ne maradjon egyedül a gyászoló a fájdalmával. Az, hogy régen ilyenkor a Bibliából olvastak fel, vagy manapság együtt ülünk a tévé előtt vagy valamilyen kulturális jellegű programon veszünk részt a gyászolóval együtt, voltaképpen nem számít: a legfontosabb, hogy ne hagyjuk magára embertársunkat.
Az áldozatok hozzátartozóinak ilyenkor a legfőbb segítség lehet tehát, ha a többi gyászolóval együtt vállalkoznak egy utazásra - méghozzá a katasztrófa helyszínére. Ez egy társadalmilag indokolt gyászelőadás része lehet. A politikusok e szemszögből nemcsak egy egész nemzet együttérzését szimbolizálják, hanem jelenlétükkel azt az illúziót keltik, hogy a valóság és a megsemmisülés között van egy narratíva, ami átvezet minket a trauma poklán, és ezen az átvezető úton mindenki, aki részt vesz a kollektív gyászban, az a görög drámákból ismert kórus szerepét tölti be.
Legjobban: