A női karrierrel kapcsolatos talán legismertebb a jelenség az „üvegplafon- szindróma”. A kifejezést a hetvenes évek óta használja a szakirodalom azon szervezeti sajátságok összességére, amelyek megakadályozzák a nőket abban, hogy egy bizonyos szintnél - ami általában a középvezetői - feljebb jussanak a vállalati hierarchiában.
A témával sokat foglalkozó Farkas Aranka és Pőcze Diána pszichológusok szerint az üvegplafon lényegét Bucher Katalin hasonlata érzékelteti legplasztikusabban. „Tégy egy befőttes üvegbe egy maréknyi bolhát és zárd le egy átlátszó celofánnal! A bolhák egy ideig folyton beleverik magukat a plafonba, ám hamar megtanulják, hol van a határ. Ezután már nem akarnak kiugrani, nyugodtan leveheted a tetőt, a bolhák nagy része nem fog rájönni arra, hogy elmúlt a veszély, bátran ugorhat magasabbra is. A női karrier is hasonló a bolhacirkuszhoz. Egyszerűen helyettesítsd a bolhákat a nőkkel, a dunsztosüveget a munkahellyel, a celofánt a társadalmi lehetőségekkel!”
A hasonlat jól rávilágít arra, hogy nemcsak a külső nyomás és a női élethelyzetből következő akadályok, hanem a belső félelmek, gátak is szerepet játszanak az üvegplafon meghúzásában, azaz a nők maguk is felelősek azért, hogy létezik a jelenség - teszik hozzá.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Azt is figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy a gyermekvállalás rendszerint épp abban a korban következik be a nők életében, amikor már szakmailag is letettek valamit az asztalra, tehát megindulhatnak a karrierépítés útján. Ebben az életszakaszban a „karrier kontra gyermek” a társadalmi közhely szintjéről személyes problémává lép elő, és sok nő számára a szülés és gyermeknevelés lassítja vagy megakasztja – egy időre legalábbis - a szakmai fejlődést.
A nőket az előrejutásban hátráltató akadályoknak sok esetben azonban nincs ilyen egyértelmű magyarázata. Az okok többsége szubjektív, amely a nők szocializációjában keresendő – állítja a két pszichológus.
A legtöbb kultúra a férfiak és nők közti biológiai különbséget kiszínezi az emberi tevékenység szinte minden területét átható hiedelmek és szokások burjánzó hálózatával. A társadalmak formális szabályokkal és informális normákkal azt is szabályozzák, hogyan viselkedjen egy nő, és hogyan egy férfi, mely szerepeket lehet és kell betölteniük, sőt azt is előírják, milyen személyiségbeli jellemzőkkel illik rendelkezniük, hogy megfeleljenek a férfiasság/ nőiesség ideálképeinek.
A szocializáció a születéskor megkezdődik, amikor a gyermek megkapja a nemének megfelelő rózsaszín vagy világoskék rugdalódzót, és elvárások sorát fogalmazzák meg vele kapcsolatban. A nyílt vagy burkolt nemi nevelés eredményeképpen a „fiúság” és „lányság” kritériumai, elvárásai lassan beépülnek a viselkedésbe, részévé válnak a személyiségnek.
Lois P. Frankel pszichológus szerint az üvegplafon-szindróma döntő része azzal magyarázható, hogy a nők „jó gyerekként” viselkednek, ahelyett, hogy felnőtt, egyenrangú félként tekintenének magukra. Mivel a lányokat már gyermekkoruktól arra nevelik, hogy jólétük és női sikerességük sztereotíp viselkedésformák – mint például udvariasság, halk szavúság, engedelmesség - megfelelő eljátszásától függ, tudtukon kívül önmaguk szabotálják előrejutásukat, hiszen ezek által örökké „kislányok” maradnak, ahelyett, hogy nővé válnának.
A női hatalom „veszélyei”
Lee Bryce női vezetőknek szóló könyvének a következő címet adta: „A sikeres nő nem férfi”. Egy amerikai felmérés szerint a mintegy ötven vezetői kompetencia közül harminchétben a nők átlagosan jobban teljesítettek a férfiaknál, azaz vannak olyan erősségek - például a szociális képesség, problémamegoldás, inspiráció -, amelyekkel a nők gyakrabban rendelkeznek. A vezetés manapság előnyben részesített formája, amely a megbeszélés, véleményegyeztetés lehetőségével él a parancsok osztogatása helyett, kimondottan épít olyan tulajdonságokra - empátia, odafigyelés-, amelyek a nőkben a szocializáció során általában erősebben kifejlődnek, mint a férfiakban. Mégis létezik az össznépi hiedelem, hogy a nők kezébe nem való a hatalom.
Ebben a kérdésében egyfajta 22-es csapdája alakul ki: ha a nő nem él a hatalmával, nem jut a csúcsra - így erősítve azt a hitet, hogy a nők nem valók vezető szerepbe -, ám ha él vele, férfiasnak tarthatják - ami persze szintén azt bizonyítja, hogy a nőiesség nem egyeztethető össze a hatalmi pozícióval. Az a félelem, hogy a hatalom negatív oldala, azaz a tolakodás, erőszakosság, manipulálás, fölényeskedés, megközelíthetetlenség domborodik ki a vezetői pozícióban, a nők számára különösen ijesztő, hiszen szocializációjuk egyik legerősebb vonulata a szeretet iránti igény, azaz szeretetreméltónak, bájosnak, törékenynek, esendőnek, védelemre szorulónak kell lennie.
Az üvegplafon építését ugyanis nemcsak a férfiközösség, hanem sokszor a női is támogatja – állapítják meg egy, a témával foglalkozó tanulmányukban. A hatalommal bíró nőket támadhatják más, magukat gyöngének, tehetetlennek érző nők, akik a másikban élő cáfolatát látják olyan igazodási pontot jelentő elképzeléseiknek, mint: „a nő azért nem lehet sikeres, mert nő”, „a nőknek le kell mondaniuk a karrierről a család érdekében” vagy „egy nő sosem lehet jó vezető, hiszen nem szabad agresszívnek lennie”.
A nők olykor hihetetlen állhatatossággal keltik a bűntudatot azokban a nőtársaikban, akik igyekeznek áttörni az üvegplafonon – jegyzi meg Farkas Aranka és Pőcze Diána.
A női szerep csapdái
A nők női szerepről való elképzelései, illetve a – tudatos vagy önmaguk előtt is rejtett- vágy, hogy ezeknek megfeleljenek, vezetnek azokhoz a leggyakrabban elkövetett hibákhoz, amelyek karrierjük útjában állnak. Olyan öngyilkos szokások ezek, amelyek szinte lehetetlenné teszik, hogy a hallgató komolyan vegye az elhangzottakat, és remek céltáblául szolgálnak az illető ellen.Ezeket öt pontban foglalták össze.
Ez is érdekelheti
- A nők igen ritkán tesznek rövid, egyértelmű kijelentéseket. Még ha pontosan tudják is, hogy mit akarnak mondani, hajlamosak arra, hogy „becsomagolják” a mondandójukat.
- Talán a leggyakoribb női hiba a kérdésnek álcázott állítás. Azt a benyomást kelti, mintha a kérdező elsősorban a másik véleményére lenne kíváncsi, holott csak megretten attól, hogy mondandóját egyenesen tálalja.
- A határozottság tompítását célozza, ha valamit túlbeszélünk: hosszasan felvezetjük, vagy magyarázkodásba kezdünk - előre kitérve az összes felmerülő nehézségre és hibalehetőségre. (Eközben persze érzékeljük, hogy sok a mondanivalónk, így gyakran elviselhetetlenül hadarni kezdünk.)
- A nők fokozottan igénylik a visszajelzést - sokszor azért is képtelenek befejezni a mondanivalójukat, mert nem látják a másikon a megértést -, és nehezen viselik a nehéz az olyan helyzeteket, mint például a csend.
- Az affektálás, a finomkodó beszédmodor, az állandó mosolygás, és a túlságosan halk beszéd olyan kirívó hibák, amelyeket szinte kizárólag nők követnek el, és ezért gyakran képezik alapját a nők prezentációs képességéről szóló előítéleteknek.
Legjobban: