Kérdések és válaszok

21 éves fiatalember vagyok. Váratlan szituációkban, helyzetekben, vagy meleg helyiségben az arcom elég erősen kipirosodik, olyan mintha égne. Ez néha elég zavaró tud lenni. Mitől fordulhat ez elő?

Az izgalomban, ijedtségben való kipirulás az arc kis ereinek beidegzési zavara. Homeopátiás szereket ajánlok, enyhe nyugtatót vagy az arc egészen enyhe sminkelését (folyékony alapozó) olyan helyzetekre készülve, ahol ez a hatás kialakulhat. Tudatos önkontrollal tréningezve lehet a beidegzési zavaron segíteni. Az agykontroll gyakorlatok is hasznosak lehetnek

Az a problémám, hogy túl hallgatag, csendes vagyok. Emiatt nincsenek barátaim és barátnőm sem. 24 éves egyetemista fiú vagyok. Már nagyon magányosnak érzem magam. Általában társaságban is csak csendesen ülök. Csak akkor beszélek, ha esetleg kérdeznek valamit, akkor sem túl bőbeszédűen. Mindig csak pontosan a kérdésre válaszolok, csak a legfontosabb dolgokat mondom el, legtöbbször félmondatokban. Nem tudok mellébeszélni. Egyszerűen nincs témám, nem jut eszembe semmi, mikor valakivel beszélek. Nagyon irigylem azokat az embereket, akik egyfolytában tudnak csacsogni valamiről. Valami miatt írásban sokkal jobban megy a beszélgetés. Egészen kicsi korom óta ilyen vagyok. Szórakozni sem járok sehova, mert egyszerűen nincs kivel. Nem érzem magam butának sem, az egyetemen a csoport egyik legjobb tanulója vagyok. Vajon miért vagyok ilyen? Hogyan lehetne ezen változtatni? Mit kéne tennem?

Először is: ön nem fiú, hanem férfi. Ebbe próbáljon erősen kapaszkodni, és vegye innen a kiindulópontját! Nem gondolom, hogy baj, ha valaki csendesebb és hallgatagabb. Nehéz ezt az amúgy igenis értékelhető tulajdonságot befogadni a mai nyüzsgő, hangos szavakkal élők társadalmában. Pedig régen sem volt másként, elég sok híres ember életrajzában megjelenik a visszahúzódás, a csendesség, mint jellemző. Ez még nem kommunikációs probléma, ez alkati jellem. Ha akar, lehet változtatni rajta. Fontos lenne tisztázni, hogy a szociális fóbia tüneteit produkálja-e. Ám ennek diagnózisát ne ossza magára, ehhez szakember segítsége szükséges. Ha a nehézsége csak annyi, hogy egyszerűen nincs témája, nem jut eszébe semmi, mikor valakivel beszél, akkor ennek oka lehet egy nagyfokú önbizalomhiány, ami pedig az önismeret hiányából indulhat ki. Ennek már nevében benne van, nincs meg az illetőben az önmagához való viszonyulása. Hiányoznak azok az építőkövek, melyek kiemelik az illetőt a társadalomból, illetve az emberiség egészéből. Ezt apránként kell összeszedni. Meghatározni pl., hogy mely könyvek, zenék, stílusok, hobbik jellemzik önt. Ezekből érdemes összeszedni egy kosárra valót, melyekből aztán bárhol bármikor beszélgetés kerekedhet ki. Lehet egy együttes munkássága, egy könyv pár sora, egy zenei szám refrénjének elemzése. Nem ártana olyan csoportot találni, ahol az embereket összeköti valami közös vonzalom, olyan, amelyhez szívesen csatlakozik. Lehet tánc, mozgás, kirándulás. Lehet, hogy most kételkedik, és elítéli az olvasottakat, esetleg a víz kiveri, hiszen pont ez a felszabadulás hiányzik önből. Ám tudnia kell, hogy mindenki onnan kezdte, hogy először nagyon félt, zavarban volt, esetleg hibázott, bénázott. Gyakorolja minél többet! Nem azonnal, éles helyzetben, sőt! Kommunikáció bárhol bármikor kezdeményezhető. Gyakorlat teszi a mestert.

28 éves mozgássérült, leszbikus nő vagyok. Nehéz az ismerkedés, nehezen fogadnak el. Egy éve észrevettem, hogy ha megismerek valakit, két levél után nincs témám az illetővel, pedig akiket 4-5 éve ismerek, azokkal beszélgetek. Az a problémám, hogy nem tudok új kapcsolatokat teremteni. Két éve volt egy 9 hónapos kapcsolatom, de vége lett és még szeretem az a lányt. Nem hevertem ki. Ez lehet az oka?

Igen, jól látja. Valószínű, hogy a múltbeli kapcsolatának elvesztését nem dolgozta fel. Ezt egy gyászmunkához hasonló bánatterápiával lehet orvosolni. Meg kell tanulni elengedni dolgokat, köztük embereket, kapcsolatokat. Amennyiben e munkát sikerül jól elvégeznie, nagy a valószínűsége, hogy új barátokat, embereket tud találni az életéhez.

3 és fél éves kislányom októberben elkezdett oviba járni. Minden reggel, ha megyünk, sír, hogy ő nem akar ott maradni. A beszoktatás sem úgy zajlott, hogy egyik napról a másikra otthagytam, hanem ott voltam vele tízórai végéig, aztán megbeszéltük, hogy hazajövök egy kicsit, és utána jövök vissza, ha megebédelt. Az idegen és ismeretlen dolgoktól halálosan fél, az az első reakció, hogy nem akarom, vagy az ételt nem eszem meg. Pedig soha nem állítottuk váratlan helyzetek elé, vagy adtam neki rossz ételt. Mindig előre megbeszéljük azt is, ha például szurit kap, vagy megyünk valahová aznap. Nem tudom, hogy ez az értékrend, a húga miatt alakult-e ki, aki most 11 hónapos. Minden kis apróság miatt bőgés van. Egyszerűen nem telik el olyan nap, hogy legalább 10 alkalommal ne sírna valamiért. Lehet, hogy én rontok el valamit, de már próbáltam sokféleképpen leszoktatni erről, de eddig még nem sikerült, és komolyan kezdek elkeseredni.

A gyerekek általában nem véletlenül kommunikálnak úgy ahogy. Valamiért a kislányának az hozta a legnagyobb eredményt, ha elsírta magát. Ennek két oldala van, ha nem sírok, akkor nem figyeltek rám, nem hallgattok meg. A másik oldala pedig az, ha sírok - akkor lehet, hogy dühösen -, de mégis felém fordulsz. Vizsgálja meg a helyzetet, hogy önök hogy vannak ezzel. Az, hogy anya a kistesómhoz is akkor fordul, amikor sír, természetesen csak erősíti ezt a fajta figyelemfelkeltést. A kislányának valószínűleg tényleg nehéz a reggeli elválás, mint a többi gyereknek is, csak ő jobban hangot ad ennek. Javasolnám, hogy kérdezze meg az óvónőt, hogy viselkedik napközben, és mit látnak rajta. Biztos az is nehéz neki, hogy tudja, hogy anya otthon van a tesóval, és csak neki kell közösségbe mennie. Ezt beszéljék meg, hogy amikor ő ilyen kicsi volt, neki se kellett menni, és ő azért megy oda, hogy játszon a többiekkel, mert otthon csak unatkozna. Az új dolgok iránti elfogadásban nem vagyunk egyformák. Ő valószínűleg bátortalanabb egy kicsit, és azt se felejtsük el, hogy mi sem szeretünk mindent, akkor miért kellene egy gyereknek mindent szeretni?

46 éves vagyok. 10 éve váltam el 20 évi házasság - és első kapcsolat - után. Azóta nem találok olyan embert, aki mellett hosszú távon jól érezném magam. Néhány találkozás után elköszönök. Nem találom meg bennük igazán a pozitívumokat, viszont annál több negatívumot. Tehát vagy ezért lesz vége, vagy, mert úgy érzem, hogy kihasznált, vagy ki akar használni; vagy nem vett komolyan, vagy csak a szexre kellettem volna, vagy csak a szabadideje eltöltéséhez. Egyre többször gondolkodom el, hogy vajon én mindent jól csinálok? Mi lehet az oka a sorozatos kudarcoknak, hogyan tudnék tenni ellene? Hogyan, milyen technikákkal tudnám kiszűrni az ilyen embereket? Sok-sok kérdés, és nem tudom, kihez fordulhatnék, egyáltalán: kell-e ezzel foglalkozni, valóban probléma-e, vagy csak én gondolom annak? Munkaerő-felvételnél szinte 90 %-ban meglátom, kik azok, akik az adott feladat ellátására alkalmasak. A magánéletemben ez a képességem miért nem működik?

Levelében érezhető, hogy milyen mélyen foglalkozik magával. Azt gondolom, ezekre az összetett kérdésekre egy valaki adhatja meg a választ, és ez saját maga. Ám az is a véleményem, hogy ehhez kell egy külső segítőre, egy tükröt tartó, támogató személyre is szükség van.Valószínű, hogy mélyen elrejtve ott van a válasza arra, miért nem tudja a bizalmat megszavazni a jelentkezőknek. Kívülről nekem úgy tűnik, hogy csak a pozitívumokat emelné ki egy-egy emberből. Mintha azt várná, hogy ezeket a dolgokat egyetlen személy adja meg az ön számára. Ezt az idealizmust csak akkor lehet levetkőzni, ha feltárja önmaga előtt azt, miért nehéz elviselni azokat a személyiségrészeket, melyek bár negatívak az ön számára, ám ettől lesz valaki emberi személy, és nem isteni valóság. Kérem, vegye igénybe szakember (pszichológus, mentálhigiénés szakember) segítségét! Személyesen jóval előrébb tud kerülni ebben a lelkileg leragadt helyzetben.

Gyermekkorom óta rágom a bőrömet a körmöm mellett. Több embertől is hallottam, hogy ennek pszichés oka van. Ez tényleg igaz? És ennek mi állhat a hátterében?

Valóban pszichés okok állnak e mögött. Egy önbüntető mechanizmus, ami segít csökkenteni a bűntudatot, vagy éppen abban, hogy összeszedettebb legyen. A gyógyszertárban lehet kapni egy nagyon kellemetlen, keserű ízű szert, amit gyerekeknek szoktunk ajánlani az ujjszopásról való leszokás céljából. Vegye meg, és kenje be vele a körömágyát! Ekkor mindig észre fogja venni, ha újra rágja. Így tudatosan felhagyhat ezzel. Ha a tiltás túl nagy feszültséggel jár, és nem tud leszokni róla, akkor keressen fel pszichológust, mert a probléma - amiért elkezdte csinálni -, még mindig fennáll.

Szorongós, hipochonder alkat vagyok, és 2003-óta megjelentek a kényszeres tünetek is, ezért gyógyszeres terápiában is részesülök. Az elmúlt egy év hihetetlenül szerencsésen alakult, megismerkedtem egy csodálatos lánnyal, akivel már az esküvőnket tervezzük. A gyógyszerem adagját fokozatosan csökkentettük, az elmúlt hónapokban azonban érzékeltem a visszaesés jeleit (pl. kényszeres többszöri kézmosás, a munkahelyemen nem fogtam meg a kilincset, csak a könyökömmel nyomtam le stb. A múlt héten egy boríték széle tűszúrásszerűen felsértette a kisujjam közepénél. Tulajdonképpen nem is vérzett, gondoltam, nem keresek ragtapaszt, olyan kicsi a sérülés, magától beheged. Majdnem két óra múlva tömegközlekedéssel mentem haza, és akkor már kezdett megjelenni a szorongás, de csak pár percre. Másnap ez a szorongás már szinte állandósult, és tulajdonképpen azóta sem tudok elfelejteni a történteket. Felelőtlennek érzem magam és félek attól, hogy a kapaszkodókat fogva - bármilyen korábban odakerült testnedvvel érintkezve - esetleg megfertőződtem. Irracionális félelmeim vannak az AIDS-szel a Hepatitis C-vel és a HPV-vírusokkal kapcsolatban. Nem tudom, mit tegyek, nem szeretnék újra belekeveredni ebbe a spirálba. Ön szerint az időtényezőt (2 óra) és azt figyelembe véve, hogy a seb keletkezése után gyakorlatilag nem volt vérzés, kizárhatóak a fertőzéstől való félelmeim?

Az ön által félt betegségek még szexuális úton és vérrel szennyeződve is csak 2-3% eséllyel adhatók át. Ezek a vírusok nem életképesek - csak rövid ideig - felületeken, a fertőzöttek pedig nem a tenyerükön hordozzák a vírusokat. A HPV az egyetlen, ami felületről átjuthat, de ehhez kb. egy wellnes-áztatás kell.Nem fertőződhetett meg!

Amikor a páromhoz költöztem, minden rendben volt velem. Ahogy telt az idő, sógornőm - aki a szomszédban lakik - egyre többet fúrt engem minden hülyeséggel. Anyósom mindig mellé állt, ő is a szomszédban lakik. Én a békesség kedvéért soha nem keveredtem a sógornőmmel összetűzésbe. Soha nem mondtam meg neki a véleményemet, inkább becsuktam az ajtót, kerültem; még azt is megnéztem, mikor lépjek ki a lépcsőházba, csakhogy vele ne kelljen találkoznom, és ne adjak lehetőséget arra, hogy valamiért is belém köthessen. Ez eléggé kezdett működni, bár ahol tudott, természetesen hátulról, anyósomon keresztül is megfúrt, és tőle hallottam vissza dolgokat. Én a férjem miatt, hagytam az egészet, de úgy érzem, rosszul tettem. Szinte már gyűlölöm őt. Ő időközben elköltözött, és elvágtam a lehetőséget, hogy valaha is megmondjam neki szemtől szembe a véleményemet. Szegény férjemet traktálom a régi sebeimmel, amik a mai napig is mély nyomot hagytak bennem, és nem tudom felejteni a sok mérgemet. Nem tudom, hogy juthatnék tovább ezen, mert szinte olyan betegesen utálom a sógornőmet, hogy a leveleit a postaládában mindig megnézem és elolvasom. Miért akarok tudni róla ennyire? Örülhetnék, hogy elment, és nem látom őt. Ha őszinte vagyok magamhoz, várom, hogy az élettől visszakapja a sértést, fúrást, amit ő nekem okozott. Min kellene változtatnom? Ez mérgezi a párkapcsolatomat, anyósom iránti kapcsolatomat, akire szintén mérges vagyok, hogy soha nem állt mellém. Nem tudom, mi a következő állomás, csak azt, hogy nem ez a jó út, ahhoz, hogy lezárhassam magamban az iránta érzett már-már gyűlöletemet.

Amikor ilyen jellegű a probléma, amelyről ön beszámol, akkor többnyire az énerőt, az énhatárokat, illetve az önérdek-érvényesítést kell górcső alá venni. Két irányból indulok el. Egyrészt az okokat kell feltárni, hiszen valami önben ezt a szituációt elindította, majd megtartotta. Valamint meg kell keresni azokat a kommunikációs módozatokat, ahogyan ön egy ilyen helyzetben önmagát meg tudja védeni, így nem lesz szüksége arra, hogy más alá bemenjen. Ez egy bizonyos fejlődésre is lehetőséget ad. Amikor valaki ennyire bemegy egy másik személy alá, akkor egy ilyen szituációban nyilván nem beszélhetünk felnőtt személyiségről. Valami önt egy alacsonyabb státuszban tartja. Ezen egy önfeltáró, okokat kereső és egyént megerősítő terápia sokat tud változtatni.Az ebben való részvételhez kitartó belső munka szükséges. Ha ezt vállalja és a terápiás munkát elvégzi, akkor ennek eredményeképpen beszélhetünk fejlettebb önismeretről, majd kiérdemelt önbecsülésről.Köszönje meg a sorsnak, hogy ilyen konfliktusban van része, hiszen ez ad lehetőséget önnek erre a munkára, ami viszont adja a személyiségének a magasabb szintre való továbblépést!

A féltékenység már beteges részemről. Az önbizalmam elég jó, de ha már más nővel látom beszélgetni a barátomat, akkor elkezdek vele vitatkozni, pedig nincs okom a bizalmatlanságra. Hogyan tudnám megmenteni a párkapcsolatomat?

A féltékenység mindig kóros önbizalomhiányból fakad, no meg némi birtoklási vágyból. Ezen kellene dolgoznia. Önismereti, önfejlesztő könyveket, tréningeket ajánlok hozzá. Témák lehetnek: féltékenység, elengedés, feltétel nélküli szeretet, bizalom, türelem, önismeret. Már csak azért is érdemes a féltékenységgel foglalkozni, mert a férfiak nehezen tűrik a láncokat, és ha szagot kapnak, azonnal menekülőre fogják.

Cikkek