Sikertörténetek

Kinga története

Negyvenes, vezető beosztásban dolgozó nőként sajnos nagyon keveset találkozom édesanyámmal, aki sajnos már egyedül él. Ráadásul rendszeres segítségre is szorul, mivel veleszületett csípőficama miatt az elmúlt évtizedekben mindkét lábába protézist ültettek, és nehezen mozog. A közelmúltban egy rutinszerű látogatás során Marika, aki rendszeresen besegít neki a bevásárlásban és a ház teendőinek ellátásában, félrehívott, és elmondta, hogy édesanyám az utóbbi időben bepisil. Kérdeztem tőle, hogy ezt miért nem mondta el eddig nekem, és azt válaszolta, hogy édesanyám nagyon szégyelli ezt az állapotot, annyira, hogy nem is merte elmondani még nekem sem. Ő is csak a mosnivaló gyarapodásából vette észre, hogy valami gond lehet.

Édesanyám először tiltakozott is, amikor erre a témára tereltem a szót. Azt mondta, hogy jelentéktelen a probléma, csak olyan lassan mozog, hogy néha nem ér el a mosdóig. Mivel szerintem ez nem tréfadolog, sikerült rábeszélnem, hogy forduljunk szakorvoshoz. Szabadságot vettem ki, és pár nap múlva már ott is ültünk az inkontinencia-szakrendelésen. Érdekes volt látni, hogy a problémát kezdetben még az orvosnak is bagatellizálni próbáló édesanyám néhány perc múlva őszintén válaszolt a kérdésekre, és kiderült, hogy a probléma súlyosabb, mint gondoltam volna.

A fizikális vizsgálat során az orvos megállapította, hogy édesanyám problémái gátizomgyengeségre vezethetők vissza, és nem várható benne javulás. Szerencsére azt is elmondta, hogy létezik olyan megoldás, amely sokat segít a mindennapokban. Inkontinencia-betétet javasolt, és rögtön ajánlott is olyan típust, amely megfelel édesanyám állapotának. Elmondta, hogy még szégyellős édesanyámnak sem kell pironkodnia mások előtt, mivel ezek a termékek diszkrétek, szinte láthatatlanok.

Megkönnyebbülten vittem haza édesanyámat, kiváltottam az inkontinencia-betéteket, és megmutattuk Marikának, hogyan kell majd segítenie édesanyámnak a használatukban. Néhány nap múlva telefonbeszélgetésünk során édesanyám örömmel újságolta, hogy bevált a javasolt betét, már nem kell magyarázkodnia a szomszédasszonynak, miért öltözik át naponta háromszor. Csak azon aggódott, mi lesz, ha elfogy a felírt mennyiség. Ekkor jutott eszembe, hogy ezt elfelejtettük megkérdezni az orvostól! Másnap felhívtam a rendelőintézetet, és megkérdeztem, hogyan juthatunk hozzá a szükséges betétekhez. Bevallom, attól tartottam, néhány hetente újra szabadnapot kell kivennem, hogy visszavigyem a városi intézetbe. Az orvos válaszán azonban most én nyugodtan meg: kiderült, hogy még a látogatásunk során kaptunk olyan szakorvosi javaslatot, amely alapján egy ideig a háziorvos is felírhatja ugyanolyan feltételekkel a szükséges mennyiséget. Így hosszú időre megoldódtak a gondok, és édesanyám is örül annak, hogy újra több időt tölthet kertészkedéssel, szomszédlátogatással, mint azelőtt.

Péter története

Édesanyám hosszú évek óta súlyos csontritkulással küzd. Néhány éve eljutottunk ahhoz a stádiumhoz, hogy csontjai szinte üveggé váltak, évente többször volt kisebb-nagyobb törése. A múlt télen viszont az első komolyabb fagyos reggelen elesett az udvaron, és combnyaktörést szenvedett. Sokhetes kórházi kezelést és rehabilitációt követően kaptuk vissza, jelentősen lesoványodva, és a gondos rehabilitáció ellenére még mindig szinte járóképtelenül. Gyakorlatilag járókerettel is csak pár métert tud megtenni, ami arra elég, hogy a szobájából a mosdóig és vissza közlekedjen. Napjai jelentős részét ágyhoz kötve tölti, így bár eddig is sokat kellett neki segítenünk, most otthonában kellett ápolni. Mivel a munkám az év elején megszűnt, és túl az ötvenen már nem könnyű újra elhelyezkednem, egyértelmű volt, hogy én vállalom az ápolását.

Őszintén szólva nem voltam könnyű helyzetben. Még valamikor fiatalkoromban dolgoztam egy évet segédápolóként, de már szinte semmire sem emlékeztem abból, hogyan kell egy beteget ápolni. Sőt, elsőre az is gondot okozott, hogy nem egy idegent, hanem a saját édesanyámat kell nap mint nap mosdatni, etetni, tornáztatni.

Azzal kezdtem, hogy alaposan utánanéztem, mit hogyan kell csinálni - szerencsére a fiam nagyon jó írásokat talált az interneten és ezeket kinyomtatta nekem. Az önkormányzatra is bementem, hogy a dolgok jogi hátteréről érdeklődjek, és kifejezetten örültem, amikor azt mondták, hogy többféle módon is segíthetnek. Azóta is a szociális szolgálattól kapjuk az ebédet, így legalább erre nincs gondom, minden energiámat arra tudom fordítani, hogy őt ápoljam.

A háziorvos segített abban, hogy milyen gyógyszereket kaphatunk teljes támogatással és sokféle hasznos segédeszközt is felírt, így az öreg ház hamarosan új felszereléseket kapott a kapaszkodóktól a zuhanyozószékig.

Az első hetek nagyon nehezen teltek. Szerintem állandóan ügyetlenkedtem, de édesanyám még a láthatóan fájdalmat okozó fogásaim miatt sem neheztelt, inkább nagyon hálás volt. Éjszakákon át töprengtem azon, hogy jó ápoló vagyok-e, nem lenne-e jobb inkább ápolónőt fogadni mellé (de aztán rájöttünk, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak), de az első hónap után már rutinszerűvé vált mindaz, ami eleinte leküzdhetetlen akadálynak látszott.

Három hónap telt el azóta. Munkám még mindig nincs, de édesanyám már egyedül is ki tud ülni a teraszra, és élvezni a napsütést. Úgy érzem, most sikerült visszaadni neki valamit abból, amit gyermekként én kaptam tőle, amíg felneveltek!

Júlia története

Édesapám konok, "régivágású" vidéki ember. Ez a tulajdonsága végig segítette életét, főleg a munkája során, de a nyugdíjas korában annál több gondot okozott, főleg a betegsége kapcsán. Tizenöt éve cukorbeteg ugyanis, és makacssága miatt folyamatosan romlott az állapota az utóbbi időkig, s végül egy amputáció miatt hosszabb időre ágyba is kényszerült. Talán ez volt az, ami őt is rádöbbentette arra: másként kell élnie ezután. Ebben sokat segített az a kedves asszony, akit egy otthonápolási szolgálaton keresztül ismertünk meg, és a legnehezebb hónapokban segített az ő ápolásában.

Ott kezdem, hogy a be nem tartott diétának köszönhetően a cukorbetegség újabb és újabb szövődményeit ismertük meg. Már nem ijedtünk meg, ha a szomszéd hívott, hogy édesapám rosszul van, sőt sokszor már ők segítettek az újabb hipo- vagy éppen hiperglikémiás rosszullét gyors ellátásában. Hozzászoktunk ahhoz is, hogy a le nem adott kilók és a diétás kihágások miatt évente többször is kórházba kellett mennie, sőt a folyamatosan romló szemét is újabb és újabb szemüvegek készíttetésével igyekeztünk karban tartani. A keringésének romlásával (és persze a magas koleszterinszintje miatt is) azonban a lábán is egyre nehezebben gyógyultak a sebek, míg végül elhangzott az, amitől ő is és mi is nagyon tartottunk: már csak az amputáció segíthet.

A műtét után gyorsan elbocsátották a kórházból, talán hamarabb is, mint ahogy mi vártuk. Felkészületlenül ért minket, hogy mostantól nekünk kell egy mozgásképtelen betegről is gondoskodni, ezért utánajártunk a lehetőségeknek. Kiderült, hogy működnek olyan otthonápolási szolgálatok, amelyek ezt a terhet le tudják venni a vállunkról és professzionális segítséget nyújtanak az otthoni betegápolásban. A hazaérkezés után néhány nappal meg is érkezett új segítőnk, Hajnalka, aki alaposan felforgatta az életünket néhány hétre.

A felforgatást persze pozitív értelemben kell venni, hiszen pár hét alatt számtalan olyan javaslatot tett, amelyre mi nem is gondoltunk volna, hogy valaha is szükségünk lesz rá: speciális matracot szereztünk be folyamatos ágyban fekvés miatt a felfekvések megelőzésére, gumis harántlepedőt az időnkénti "balesetek" miatt, kapaszkodót szereltünk a kádhoz, járókeretet majd botot írattunk fel a protézissel éppen csak ismerkedő apámnak.

Sőt, tőle tanultuk meg, milyen speciális bőrápolást igényel édesapám bőre. A cukorbetegség miatt amúgy is jobban oda kell figyelni rá (kellett volna, de még most sem késő persze), de az időnként fellépő kisebb-nagyobb vizelési problémák miatt a kor és a diabétesz miatt amúgy is pergamenszerűen vékony és száraz bőr könnyen felmaródik és persze fertőződik is. Ő az ilyen bőr ápolására is tudott ajánlani speciális készítményeket, amelyek sokat segítettek. Ezeket nem volt könnyű elfogadtatni édesapámmal - ő mindig azt hajtogatta, hogy egy férfit ne kenjenek már mindenféle kenceficékkel -, de az eredmények láttán elfogadta, hogy ezeket rendszeresen, minden nap használnia kell.

Nem is tudom, mennyi mindent köszönhetünk a lelkes ápolónőnek. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a munkájával visszaadta nekünk a legdrágábbat: a vidám és életerős édesapát.

Kiemelt téma cikkei

Tippek

Ápoltunk körmét könnyebben le tudjuk vágni áztatás után, mind a kezén, mind pedig a lábán.