A PAF (Pozitív Attitűd Formálás) - Az emberibb egészségügyért Alapítvány megelégelte a hazai egészségügy tarthatatlan helyzetét, és elhatározta, hogy önkénteseivel azon fog dolgozni, hogy az orvosok és a nővérek között jobb legyen az együttműködés, hogy figyelmesebbek legyenek a betegekkel, és hogy összességében mindenkit emberségesebb légkör fogadjon a kórházakban. Munkájukról és a hazai egészségügy helyzetéről Mezei Andreával, a PAF Alapítvány szervezetfejlesztőjével beszélgettünk.
HáziPatika.com: A PAF létrehozásához személyes és nem feltétlenül pozitív élmények vezettek. Mi volt az a pont, amikor úgy éreztétek, hogy nektek, civilként kell megpróbálni változtatni a hazai egészségügyi viszonyokon?
Mezei Andrea: 2010-ben meghalt két közeli hozzátartozóm, apukám és a nővérem. Az egy kifejezetten kórházjárós időszak volt, amit hol bosszankodva, hol sírva, hol hitetlenkedve éltem át. Fontos leszögezni, hogy mindkettőjük halála természetes volt: a nővérem rákos lett, amit nem élt túl, apukám pedig ezután nem sokkal, 89 évesen, gyors leépülés után ment el. Nem voltam hisztériázó családtag, aki a halálukat az egészségügy helyzetére akarta fogni; nekik sajnos el kellett menniük. Viszont mindazt, ami a kórházakban történt velük és velem, lehetett volna sokkal jobban, emberségesebben csinálni. Konkrétan azokra a helyzetekre gondolok, amelyek nem a kórház anyagi lehetőségein múltak, hanem a hozzáállásról, a kommunikációról szóltak.
Igyekeztem különválasztani mindazt, amit hozzátartozóként éltem át, és amit szakmailag láttam ezekben az intézményekben, de érzelmileg azért voltak elég kemény helyzetek. Például amikor apukámat a stroke után fél órával szó szerint lekiabálta az orvos, amiért nem tudta elég gyorsan mondani a gyógyszerei nevét. Akkor kezdett még csak beszélni, hogyan is tudta volna gyorsabban mondani? Az ilyen szituációkat egyszerűen nem hittük el, nem tudtuk, hogy sírjunk vagy inkább nevessünk.
Ebben az időszakban olyan, számomra szürreális helyzetekbe kerültem, amelyekből úgy gondoltam, muszáj építkezni. 2010-ben, amikor apukám halála után hajnali kettőkor kiléptem a kórház ajtaján, azt mondtam magamban, hogy ez így nem mehet tovább. Akkor döntöttem el, hogy létre fogok hozni egy hazai egészségüggyel foglalkozó nonprofit szervezetet. Az akkor átélt élményeket desztilláltuk, racionalizáltuk, hogy végül kitaláljuk, mi kell ahhoz, hogy a dolgozók és velük együtt az egész egészségügy emberségesebb legyen, hogy az orvosok és nővérek vagy akár maguk az orvosok között ne legyen akkora kommunikációs szakadék, mint most, hogy egymást támogató gyógyító csapatként tudjanak együtt dolgozni. Azt szeretnénk, ha az egészségügyi dolgozók is éreznék a megbecsülést, hiszen ez rájuk és a betegekre is jó hatással van.
Nehezen indult be a dolog, mert bár konferenciákat sikeresen szerveztünk, a hétköznapi cselekvés elindításához mi se tudtuk pontosan, hogyan fogjunk hozzá, és nem volt gyakorlatunk a non-profit szférában sem. Ma már egészen jó folyamataink vannak, és 70-80 önkéntessel dolgozunk együtt.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
HáziPatika.com: Mit értetek hétköznapi cselekvés alatt? Hogyan tudtok az egészségügyi dolgozóknak segíteni?
M.A.: Nyílt workshopokat, konferenciákat és kórházfejlesztési projekteket szervezünk. Előadásokat tartunk mindenhol, ahová meghívnak, saját szervezetünket képezzük, kórházakba járunk, és segítő beszélgetést folytatunk a betegekkel. Szervezetfejlesztés a szakmánk, és a kórházfejlesztési projektek esetében is úgy dolgozunk, mint egyébként az üzleti világban. Gyakorlatilag a jól bevált szervezetfejlesztési folyamatokat ültetjük át az egészségügybe. Ennek legelső lépése, hogy meg kell győzni az kórházak igazgatóit, a főorvosokat, hogy egyáltalán engedjenek be bennünket az intézménybe. Ha belemennek, akkor kezdésnek készítünk egy diagnózist. Beszélünk a főorvossal, a főnővérrel, fókuszcsoportos interjúkat csinálunk, szinte minden dolgozót megkérdezünk, felmérjük, hogy a szervezetnek mire van szüksége. Mindezt bemutatjuk a vezetésnek, ezután pedig jöhetnek a testre szabott tréningek, workshopok vagy vezetői coaching. A nálunk dolgozó önkéntesek különböző feladatokat látnak el attól függően, hogy milyen kompetenciákra van szükség. Van, aki a folyamatokhoz ért, más a személyes fejlesztésben jó, de vannak vezetőfejlesztő trénereink is. Jelenleg 6 kórházi osztályon fut projektünk.
Kéthavonta tartunk nyílt workshopokat is különböző témákban. Vannak visszatérő tematikák, mint például az állatasszisztált terápia vagy a természetes szülés workshop. Foglalkozni szerettünk volna a "Kommunikáció roma betegekkel" témával is, ám erre nem volt elegendő érdeklődő. Vannak még tabuk, amelyek ledöntésre várnak.
HáziPatika.com: Mennyire nyitottak az intézményvezetők a kórházfejlesztési projektekre?
M.A.: Eleinte nem érzik, hogy nekik erre szükségük lenne. Nem értik, hogy min kellene változtatni. Soha ilyet nem láttak, ez nem egy bevett gyakorlat. A for-profit cégeknél is a rendszerváltás után lett normális a szervezetfejlesztés gyakorlata, az egészségügybe viszont a mai napig nem szivárgott be. Amikor egy kórházvezető nyit ránk, általában azért, mert már ő is érzi, hogy valami nem jó és változtatni kellene, vagy mondjuk a kórházból egy fiatal orvos volt már PAF -tréningen, és ő segít nekünk bejutni. Van, hogy hónapokba telik, mire elkezdődik az érdemi munka.
HáziPatika.com: Lehet, hogy gyorsabban menne ez a folyamat, ha a betegek visszajelzést adnának a kórháznak a bánásmóddal, a kommunikációval kapcsolatban. De nálunk igazából nincs hagyománya annak, hogy a beteg kérdezzen, kritizáljon, vagy éppen érvényesíteni próbálja a jogait.
M.A.: Igen, a beteg a legtöbb esetben nem felnőttként van jelen a magyar egészségügyben. Ez azért van, mert az egészségügyben egész egyszerűen nem történt még rendszerváltás, 1990 előtt is minden így működött. A visszajelzés pedig már a piacgazdaságban működtetett fogalom. Egy ilyen gazdasági rendszerben azt szokták mondani, hogy minden panasz ajándék, mivel a szolgáltatóknak kifejezetten érdeke, hogy az ügyfél visszajelezzen, hiszen az ő kiszolgálása van a középpontban. Ha ilyen hozzáállást találunk a kórházakban - mert van ilyen! -, akkor az a "renitens", a különleges. Ilyen pozitív példa például a Honvéd Kórház koraszülött intenzív centruma (PIC), ahol kimondták, hogy "a baba a főnök", és angol mintára át is szervezték a működésüket. A szülők a nap 24 órájában nyugodtan bemehetnek a kisbabához. Nem lenne megnyugtató, ha más kórházakban is kimondanák, hogy "a beteg a főnök", és úgy is állnának hozzá? De ilyen az Uzsoki Kórház Tüdőosztálya is, ahol a főnővér és a főorvos is hihetetlen lelkesedéssel dolgozik. Ők például bekereteztetik és kirakják a kórházi folyosókra a beteg-visszajelzéseket. Nem lehet úgy végigmenni a folyosón, hogy ne érzékenyüljünk el. Azt érzi az ember, hogy jó helyen és biztonságban van.
Ha ma besétálunk bármilyen bankba vagy kiskereskedelmi láncba, az az általános, hogy köszönnek nekünk, mosolyognak ránk, és végül viszontlátást kívánnak. Ezt a bankban vagy a bevásárlóközpontban ma már észre sem vesszük, annyira általános. Ezzel szemben ha bemegyünk egy kórházba, fogalmunk sincs, hogy mi vár majd ránk. Ezt a bizonytalanságot a betegek és a hozzátartozók is rettenetesen kiszolgáltatott helyzetként élik meg. Holott a kórházban azt kellene éreznünk, hogy együttműködnek velünk, hogy támogatnak bennünket. Jó lenne például, ha egy nő a szülést úgy élné meg, hogy körülötte mindenki vele van. Azt kellene éreznie, hogy ez az élet egyik legnagyszerűbb eseménye, és közben a legmegfelelőbb emberek vannak körülötte.
Az életünknek ugyanis vannak bizonyos minősített pillanatai, amelyeknek jól kellene sikerülniük - ilyen például a születés és a halál. Mi a PAF-ban az szoktuk mondani, hogy azon dolgozunk, hogy jobb legyen születni, meghalni, no meg ami közte van. Egy társadalom fejlettségét ugyanis az is meghatározza, hogy miként születünk és halunk meg.
HáziPatika.com: Miért nem történt meg ez idáig az egészségügyi rendszerváltás?
M.A.: Olyan hihetetlenül régi, feudális, beégett szokásjogok és rendszerek élnek a magyar egészségügyben, hogy egyik kormány sem mert még hozzányúlni. Tulajdonképpen sok mindent a hálapénz tart össze. Ami pedig egy olyan ellentmondásos és minden apró résben jelenlévő "habarcs", hogy félnek kirobbantani. Minden kormány attól félt, hogy nincs elég olyan ember a rendszerben, aki együttműködne azzal, hogy felrobbantsák az egészet és megszüntessék a hálapénzt. Félnek, hogy ha ezt megtennék, az egész összedőlne. A hálapénz a mai napig a rendszer egyik főmozgatója, és rengeteg, az egészségügyi rendszerben meghatározó pozícióban lévő embernek érdeke, hogy így is maradjon. Ezért nagyon nehéz kívülről belenyúlni, de egyáltalán nem lehetetlen. Magántőkét kellene bevonni - még mielőtt kiszedik belőle a "habarcsot" -, és kidolgozni, kialakítani egy új rendszert a külföldön is működők mintájára. Ebbe pénzt kellene fektetni, kitisztítani az egészet, és normalizálni a fizetéseket. A főszereplőknek azonban nem érdekük a jelenlegi rendszer megváltoztatása.
HáziPatika.com: Azt gondolnám, hogy a fiatal, frissen végzett egészségügyi dolgozók változást hozhatnak, mégis sok esetben egyszerűen ők is betagozódnak a rendszerbe.
M.A.: Magának a szervezetnek van egy tudatállapota, egy kultúrája, amelybe belecsöppennek friss orvosként, és két választásuk van: vagy betagozódnak, vagy egyszerűen kiveti őket a rendszer. Nem nagyon tudnak belülről ellenállást kifejteni. Belépnek a rendszerbe és egyszerűen a számukra is az válik normává.
HáziPatika.com: Egyértelmű akkor, hogy a magyar egészségügynek nagy, rendszerszintű változásra lenne szüksége. Innen nézve ti civilként nem érzitek szélmalomharcnak a munkátokat?
M.A.: Ez egy jó kérdés, hiszen sokan gondolhatják, hogy értelmetlen a munkánk, mert gyakorlatilag a tengerből kezdtük el kimerni a vizet. De nem felesleges ezt csinálnunk, mert úgy gondolom, hogy a civilek Magyarországon nagyon sok mindent el tudnának érni. A civilségben szerintem elképesztő és kiaknázatlan erő van. És ha valamiről sokat beszélünk, ha valamit állandóan napirenden tartunk, annak előbb-utóbb lesz hatása. Furcsán hangozhat, de így szépen lassan beszivároghat majd a kórházakba a normalitás, és szétfeszíti a jelenlegi állapotokat. Azt szeretnénk, ha a következő nemzedék elhinné, hogy nála van a hatalom, hiszen ha mindannyian azt mondanánk, hogy nem akarunk többé ilyen egészségügyet, akkor meg lehetne változtatni.
De vannak is egyébként olyan előképek az országban, amelyekből tanulni lehetne. Van például egy partnerünk, egy magánegészségügyi szolgáltató, amely a Debreceni Klinika Diagnosztikai Tanszékéről vett át dolgozókat, akik a magáncég égisze alatt gyakorlatilag megtanulták, hogyan kell gazdálkodni a pénzzel, hogyan kell csapatban, teljesítményorientáltan dolgozni úgy, hogy mindeközben a hangulat is jó legyen. Ezek az emberek 9 évvel ezelőtt, amikor átvette őket a magáncég, teljesen kétségbe voltak esve, ma már azonban nem mennének vissza. Ezeket a példákat észre kellene venni, ezekből tanulni lehet.
HáziPatika.com: "Szenvedély és tudomány az egészségügyben" címmel októberben nagyszabású konferenciát szerveztek. Erről mit lehet tudni?
M.A.: Az idei konferencia sztárelőadója Dr. Robin Youngson új-zélandi aneszteziológus (lásd a keretest feljebb!). Amikor Robinnal találkoztunk másfél éve, eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad, idehozzuk. Egyébként Új-Zélandon is ugyanez a probléma a kórházakban, mint nálunk, holott ott az egészségügy meglehetősen gazdag. Tehát a pénz önmagában még egyáltalán nem gyógyszer a kevéssé emberséges bánásmódra.
Tanulásra, tudásmegosztásra és feltöltődésre hívjuk a konferencia résztvevőit, amihez Robin mellett 15 elkötelezett hazai orvos szolgáltatja a muníciót. De azon is dolgozunk, hogy Robin ne csak a konferencián vegyen részt, hanem találkozzon Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelős államtitkárral is, és hogy ellátogasson a Semmelweis Egyetemre, ahol fiatal orvosoknak tart majd inspiráló előadást az együttérző gyógyításról és az egészségügyben előttünk álló szemléletváltásról.
Legjobban: