Időzavarban derékmagasságban
Tűzpiros kerekes járgányomat szemlélve álldogálok egy bevásárlóközpont parkolójában. Egész délutánra kölcsönkapom a kerekes széket, hogy kipróbálhassam, gyaloglás helyett hogyan boldogulnék vele. Beleülök, nézegetem, tologatom, és az üzlet főbejárata felé vezető hepehupás utat kémlelem. "Csak próbáld meg előre hajtani" - biztat segítőm, Viki. Tizenkét éve kerekes székben él, vállalta, hogy ma ellát néhány jó tanáccsal, és bevásárol velem. Minden erőmmel tekerem a két kereket, már majdnem tökéletesen élethű lenne a jelenet, ha nem akadna be félméterenként a kabátom ujja. Nem jól öltöztem fel.
Már csak néhány méter a bejárati ajtóig, de még fogalmam sincs, hogyan fogom kinyitni. Majd előre nyújtom a kezem, és erősen belököm - de akkor visszacsapódik, mielőtt behajtanék a bevásárlóközpontba - filozofálok. De már nyílik is az ajtó, valaki beenged. Bátran száguldok a kerekes székkel, azzal a határozott tervvel, hogy ma megpróbálok vásárolni, kérdezni, a legkisebb helyekre is beférkőzni.
Tizenhét körüli kamasz ül a padon, gyorsan odagurulok hozzá, rutintalanságomat sikeresen álcázva fékezem le a kerekes széket. "Ne haragudj, mennyi az idő?" Zavartan rám mered, majd előkapja farzsebéből a mobilt, és néhány másodpercre a képernyőre szegezi tekintetét. Mintha megállt volna az idő, csak nézi a számokat, de nem látja őket. "17:32", mormolja, nem állja a tekintetemet. Utánam szól. "Bocs, hogy ilyen későn mondtam meg." Hogy eközben min gondolkodott pontosan, talán maga sem tudja. Miután zavarba hoztam a srácot, bevallom, vérszemet kapok. Nem bírom ki, hogy ne kerítsek újabb áldozatot. Két húszas vagány közeleg, gondolkodás nélkül leszólítom őket. Az egyik üveges tekintettel néz át rajtam, rezzenéstelenül előre fordítja a fejét, és továbbmegy. A másik megáll, és megtudom, 17:33 van. Ki gondolta.
Izzasztó próbafülke
Sohasem tudtam ellenállni a cipőboltokból hívogató pántos, csatos szandáloknak, most sem teszem. Miután gondosan átbeszélem Vikivel, hogy az üzletben melyik útvonalon férek el, határozottan begurulok. Szinte eltűnök a pult mögött, az eladó mégis előre köszön. "Felpróbálja valamelyik cipőt? Tudunk méretet keresni." Hát persze, hogy felpróbálom. Majdnem a tűsarkúk felé veszem az irányt, de hamar észbe kapok. A lapos kis szandált a dobozával emelem az ölembe. "Át is tud ülni a padra próbálni, segítek, ha gondolja", de intek neki, hogy egyedül is megy.
Ha már így elboldogultam, irány a ruhapróba! A másik üzletben is előre köszönnek, majd felajánlják, hogy átrendezik a terepet, ha nem férnék el. Megpróbálok begurulni a próbafülkébe. Épphogy betuszkolom a négykerekűt. Igyekszem elhúzni a függönyt, de a kocsi hátulja így is kissé kitüremkedik. Legyen hiteles a szerep, valóban áveszem a pólót. Egyetlen perc alatt leizzadok. Közben - hogy ne legyen útban - megpróbálom felakasztani a felesleges ruhadarabot. Nyújtózkodom, egyre magasabbra ágaskodom, de tudom, hogy nem csalhatok, kizárólag karból dolgozom.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Rövid kínlódás után végre megnyerem a vállfával és a fogassal vívott harcot. Szükségem van egy kis levegőre, kigurulok a boltból. Úgy 50 méterre tőlem egy kisgyerek ácsorog, de könnyen kikerülhetem. Édesanyja azonban idegesen felszólítja, hogy azonnal menjen el az útból, ne bámulja tovább a cukrászda süteménykínálatát. Kíváncsi női és fürkésző férfiszemek jönnek szembe. Mindenkire szemérmetlenül hosszan visszanézek, de azonnal elkapják a tekintetüket.
Kis helyen a nagy mosdó is elfér
Mosdó után kutatok, persze csak akadálymentes jöhet szóba. Amikor odaérek, Viki sanda mosollyal tessékel be, és közli, egész biztosan nem lesz elég a hely odabent. Mint a professzionálisok versenyében nyerésre szomjazó laikus, eldöntöm, hogy rajtam márpedig nem fog ki semmilyen kapaszkodó vagy WC-deszka. Magamra maradok, a WC-t vizsgálom. Szorosan mellégurulok a kocsival, és megpróbálom elképzelni, hogyan tudnám megemelni teljes testsúlyomat karjaimmal, mielőtt végrehajtom a briliáns akrobatikus átcsusszanást. Nem megy, valamit rosszul csinálok. Viki begurul mellém. "Szemben kell állni, csak ugye nem férsz ide a csaptól." Egy kisebb kádat meghazudtoló méretű óriás fürdőtál terjeszkedik mellettem. A másik oldalon viszont óriás üres tér tátong. "Oda kellett volna szerelni, akkor elférnél. Ide pedig jól jönne egy plusz kapaszkodó, és akkor könnyen áttolhatnád magad", tájékoztat.
Négylábúval minden könnyebb
Úgy döntök, kipróbálom, milyen lehet, amikor Viki mozgássérült-segítő kutyájával, Plüsivel jár-kel. A Kutyával az Emberért Alapítvány önkéntesei képezték ki, sok éve él már Vikivel, megkönnyítve mindennapjait. Felveszi és kézbe adja a leesett tárgyakat, kinyitja gazdájának az ajtót, viszi kosarában a vásárolt árut. Kigurulunk érte az autóhoz, és immár a golden retriever társaságában térek vissza a bevásárlóközpontba.
Hirtelen minden tekintet rám szegeződik. "De édes, hogy hívják?" "Nézd, milyen aranyos kutyus, látod, segít a gazdájának!" "Jé, tényleg egy kutya a bevásárlóközpontban, azt hittem, csak kamuzik a gyerek", hallom a félhangos kommentárokat. Az érdeklődő kicsiktől és felnőttektől alig jutok el az élelmiszerüzlet bejáratáig. Plüsi nyugodtan lépked mellettem, semmi sem zökkenti ki a lelkiismeretes munkából. Orrocskájával olykor megbök, és finoman elveszi a kezemből a jutalomfalatot.
Leemelek egy gurulós kosarat, de két méter után kiderül, hogy képtelenség magam után húzni. "Kipróbálhatod a kerekes székes bevásárlókocsit is, én inkább az ölembe pakolok", tanácsolja sokat sejtetően mosollyal az arcán Viki. Egy biztos; aki ezt a járgányt tervezte, valószínűleg életében nem használta. Próbálom a kocsira erősíteni az óriás szerkezetet, de úgy érzem, a kosárral, a kocsival és a kutyával együtt akkora vagyok, mint egy fél bevásárlóközpont. Így Plüsivel kosár nélkül baktatunk tovább.
Ásványvizet keresek, mire egy eladó felajánlja, hogy hoz egy üveggel, mert az üzlet túlsó oldalán található az üdítős polc. "Köszönöm, egyedül is menni fog." De azért bujkál bennem a kíváncsiság, így leszólítok egy vásárló férfit, segítsen leemelni egy pohár joghurtot a felső polcról. Zavarában még azt is eltéveszti, melyik a jobb és bal keze, ahogyan éppen azt magyarázom, milyen ízben szeretném az édességet. Minden színészi képességem bevetem, és eljátszom, hogy nem vettem észre, csak négyes csomagolást lehet kapni. Erre a férfi egy eladót megszégyenítő pontossággal végigmutogatja az összes ízt, még a címkéket is felolvassa, pedig nem kértem. Később a pénztárnál alig jutok ki, mert a kasszás hölgy pecekig el van foglalva Plüsivel. "Szép napot", szól utánam.
Szép nap volt, persze inkább pár órás kaland. Ha folytatódna, fel kellene szerelni az autóra a rámpát, hogy bejuthassak a kerekes székkel. Vagy kigurulhatnék a legközelebbi buszmegállóba, hátha 30 perc múlva érkezik egy alacsonypadlós járat. Felszállhatnék rá, ha éppen nincs tömve. Elmehetnék metróval is. A kérdés, hogy vajon hogyan jutok le és fel a megállóból, hiszen lift nincs. Talán a hiba a rendszerben van, nem az emberi lélekben. Nem az eladóban és a járókelőben. Viki és Plüsi fittyet hánynak az efféle akadályokra. Van egy titkuk, néhány óra elég volt, hogy kiderítsem, mi az. Tudják, hogy az akadálymentes élet felé vezető út derűvel van kikövezve.
Legjobban: